Isten valós időben megnyilvánuló kegyelme erőteljes és mindennap jelen van.
Fájdalmas szolgálati megtapasztalások során – és ahogyan végigkísértem kedvesemet a mellrákkal vívott küzdelemben – átéltem, hogy Isten valós időben megnyilvánuló kegyelme erőteljes és mindennap jelen van.
Isten nyilván akarja, hogy tervezzük a jövőt, de azt is akarja, hogy a mában éljünk – és ma bízzunk benne.
Isten arra ad kegyelmet, ami van, nem arra, ami lehetne.
Megváltott képzelőerőnk bevetése tágítja ki előttünk a remény és lehetőség látóhatárát és teremt teret Istennek arra, hogy hatalmas, természetfeletti módon munkálkodjon fenséges dicsőségére és az én legfőbb javamra.
Nem egyszer kérdeztem az Úrtól: „Miért áldottál meg képzelőerővel, ha aztán azt kéred, hogy ne aggodalmaskodjak?”
A képzelet fantasztikus ajándék. A kreativitásnak ez a forrása tükrözi talán legtisztábban, hogy Teremtőnk képmását hordozzuk. Ha alávetem képzelőerőmet Isten Igéje és Szelleme megtisztító, megváltó munkájának, az táplálja bennem a látást és a reményt, amely hűségben járásom során kel életre. A meg nem váltott képzelőerő azonban éppen az ellenkező hatást éri el. A bukott emberi természet miatt eltorzult képzelet, amely nincs alávetve Isten dicsőségének, az akaratosság és félelem mozgatórugójává válik, és eltávolít bennünket attól az élettől és szolgálattól, amelyet Isten nekünk szánt.
Arról, hogy milyen vasmarokba képes szorítani a meg nem váltott képzeletet a pornográfia, majd máskor ejtünk szót. Most nézzük meg, milyen erő rejlik abban, ha az emberi képzeletet alávetjük Jézus Krisztus tekintélyének, hogy így győzelmet találjunk ma és mindennap a pásztori vezetés során előforduló valamennyi elvárás és aggodalmaskodás közepette.
Elhívásunk mérhetetlen áldásokkal jár, ám szüntelen nyomást is tapasztalunk meg. Az, ahogyan ezt a nyomást kezeljük, komoly szerepet játszik mind szolgálatunk hatékonyságát, mind hosszú életét tekintve egy-egy adott szolgálati feladat során. Elengedhetetlenül fontos szokás folyton emlékeztetni magam arra, hogy ki vagyok, és kit szolgálok. Dávid a Zsoltárok 94:19-ben megmutatja, hogy kell ezt csinálni: „Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet”.
Az itt szereplő vigasztalás nem csupán azokra a vigasztaló szavakra vonatkozik, amelyeket a Szent Szellem szól a szívemhez, hanem az elhívásomra és Isten ígéreteire vonatkozó kreatív „önemlékeztetőkre” is, amelyek erővel töltenek fel, és lehetővé teszik, hogy örömmel folytassam utamat. Megváltott képzelőerőnk bevetése tágítja ki előttünk a remény és lehetőség látóhatárát és teremt teret Istennek arra, hogy hatalmas, természetfeletti módon munkálkodjon fenséges dicsőségére és az én legfőbb javamra.
Természetünknél fogva hajlunk arra, hogy ránézzünk jelenlegi körülményeinkre, és kivetítsük ezeket a jövőre, különösen, amikor csalódottságot vagy fenyegetést érzünk. Ez aláássa az isteni bizonyosság belső tudatát. Isten nyilván akarja, hogy tervezzük a jövőt, de azt is akarja, hogy a mában éljünk – és ma bízzunk benne. Jézus egyértelműen erről tanít a hegyi beszédben. Miután emlékeztet arra, milyen értékesek vagyunk a teremtés rendjében, és megígéri, hogy az Atya gondoskodik minden szükségletünkről, így szól: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja” (Máté 6:34).
Egyértelmű a tanulság: Isten arra ad kegyelmet, ami van, nem arra, ami lehetne. Bőséges kegyelmet ad a valós idejű kihívásokra, de ha arra kérünk tőle vigasztalást és bizonyosságot, ami esetleg bekövetkezhet, akkor csalódhatunk. Dönthetünk úgy, hogy olyan lehetséges jövőt képzelünk el, amely vagy a félelmet és bizonytalanságot táplálja, vagy azt a hamis tudatot, hogy kézben tartjuk a dolgokat, de ne számítsunk arra, hogy az ilyen „mi lenne, ha” helyzetekre nézve nyújt vigaszt és bizonyosságot kegyelme.
Sok évvel ezelőtt fiatal férjként és lelkipásztorként néha eltűnődtem és aggódtam azon, hogy vajon mit tartogat a jövő, és milyen veszteségek várnak majd ránk. Visszatekintve 39 évnyi házasságra és 38 évnyi pásztori szolgálatra, elmondhatom, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy az ember gondolja. Van, ami jobb és van, ami rosszabb, de Isten kegyelme mindig állandó és elegendő. Fájdalmas szolgálati megtapasztalások során – és ahogyan végigkísértem kedvesemet a mellrákkal vívott küzdelemben – átéltem, hogy Isten valós időben megnyilvánuló kegyelme erőteljes és mindennap jelen van. Arra kaptam kegyelmet, ami van, nem arra, ami lehetne.
A megváltott képzelőerő nem pusztán ajándék. Akárcsak a krisztusi jellemet, ezt is ápolnunk kell a Szent Szellemmel együttműködve, átadva magunkat szívünkben és elménkben végzett átformáló munkájának. Kontakt sport ez, amelyben aktívan el kell utasítanunk az Isten gondviselő kezétől független jövőkép felvázolásának kísértését. A szolga testtartása ez, annak a meggyőződésnek a megélése, hogy az engedelmesség nem egy út, hanem életünk lényege. Pál így írja le a 2Korinthus 10:5-ben: „Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre”.
Érzed-e meginogni a magabiztosságodat, ahogyan előre pillantasz? Nem vagy egyedül! Mindannyian voltunk már így, és Jézus tisztában van emberi gyengeségeinkkel. A Zsidók 4:15 biztosít bennünket: „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett.”
A Zsidókhoz írt levél szerzője így folytatja: „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (16. v.). Nem lehetséges állhatatos bizalommal megállni a szolgálat különböző
Dr. Michael J. Beals a Rancho Santó-i (Kalifornia, USA) Mission Hills Community Church gyülekezet vezető lelkésze, a Vanguard Egyetem filozófia-teológiát és keresztyén etikát oktató adjunktusa és a Fuller Theological Seminary teológia filozófia és etika tanszékének adjunktusa