Évekkel ezelőtt összezavarodva ültem egy keresztyén pszichiáter rendelőjében. Testi, szellemi, érzelmi és kapcsolati téren is teljesen kimerültem. Többheti foglalkozást és kiértékelést követően eljött az ideje, hogy megkapjam a hivatalos diagnózist.

A pszichiáter halk, nyomatékos hangon így szólt: „Les, klinikai depressziótól, pánikbetegségtől és poszttraumás stressz szindrómától szenvedsz. Ha a diagnózisok listájában szerepelne, a kiégést is felsorolnám, csak ezt az állapotot eddig még nem nyilvánították hivatalosan is diagnosztizálhatónak.”

„Ez lehetetlen!” – feleltem. „Amiről beszélsz, az háborús veteránokra jellemző. Én soha nem szolgáltam a seregben!”

Az orvos erre felülről való bölcsességgel annyit mondott: „Les, ne felejtsd el, kinek a seregében szolgálsz!”

Pasztorálpszichológusként megszoktam, hogy én adok tanácsot másoknak ilyen dolgokban. Most kiderült, hogy nekem van szükségem útmutatásra.

A „kiégés” tulajdonképpen érzelmi és testi kimerültség, amely abból fakad, ha hosszan és ismételten ki vagyunk téve külső és belső stressztényezőknek.

Külsőleg a kiégés jelentkezhet krónikus fáradtságban, álmatlanságban, bélműködési zavarokban, feledékenységben, a haszontalanság érzésében, fokozott cinizmusban és addiktív magatartásformákban. Nem hirtelen bekövetkező állapot ez, hanem hosszú idő alatt alakul ki, gyakran az elégtelen megküzdési és alkalmazkodási készségek melléktermékeként.

A kiégés a legodaszántabb emberekre leselkedik. Alattomos természetével lassan felemészti identitásukat, és megfosztja őket életerejüktől.

Mire észrevettem magamon a kiégés jeleit, már majdnem túl késő volt. Gondolatvilágomba befészkelte magát az öngyilkos képzelődés, és nem láttam más – vagy jobb – kiutat a dilemmámból.

A kiégés és a hozzá vezető körülmények minden esetben egyediek. Az én esetemben az történt, hogy ráébredtem, mennyire teljesítmény-központúvá vált az életem. Neveltetésemhez hozzátartozott a protestáns munkamorál, amely azt hirdette, hogy a jó keresztyének keményen dolgoznak, és ez kedves Isten előtt.

Ez az ideológia Kálvintól ered, aki meggyőződéssel hirdette, hogy a kemény munka, a takarékosság és az igénytelenség a kiválasztottság bizonyítéka. Ellentmondásosnak tűnik, hogy ehhez az elgondoláshoz ragaszkodott, hiszen egyébként kimondottan hangsúlyozta Isten meg nem érdemelt jóindulatát.

Az Assemblies of God felekezetben nem fogadjuk el Kálvin hitelvi keretrendszerét, munkamorálját mégis gyakran alkalmazzuk. Az évek során sokszor hallottam igehirdetőket, akik szenvedélyesen hirdették: „Inkább égjek ki Jézusért, mint hogy a rozsda egyen meg az ördögért!”

Sok kollégámhoz hasonlóan én is szorosabban összekapcsoltam keresztyén identitásomat a teljesítményemmel, mint Isten meg nem érdemelt jóindulatával. Ez pedig a kiégés receptje.

Könnyű lenne túlságosan leegyszerűsíteni a kiégés okait és gyógymódjait. Ha a túlzásba vitt munka a probléma, az tűnhet megoldásnak, hogy egyszerűen egészségesebb határokat húzunk meg, kevesebbet dolgozunk és többet pihenünk.

Ezek nagyon fontos elgondolások, és valóban a gyógymód részét képezik, de nem érintik a túlzásba vitt munkához és a kiégéshez vezető szívbeli hozzáállást.

A Példabeszédek 4:23 azt mondja: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” Ha meg akarjuk zabolázni a káros mintákat az életünkben és a szolgálatunkban, meg kell vizsgálnunk kiindulópontjukat a szív szintjén. Imádkozó szívvel át kell gondolnunk, mi késztet arra, hogy egyenes úton haladjunk a kiégés felé.

Szerencsére a kiégés és a következményei elkerülhetők és visszafordíthatók. Ehhez azonban késznek kell lennünk arra, hogy odafigyeljünk a szívünkre, és tudatos lépésekkel reagáljunk. Íme öt módszer arra, hogy őrizzük a szívünket, és elkerüljük a kiégést a szolgálatban:

1. Kérjünk segítséget!

Keressünk egy megbízható lelkigondozót vagy kollégát, és beszéljünk arról, mit tapasztalunk!

Fontos, hogy minden szolgálattevő életében legyen valaki, akivel bizalmasan átbeszélheti a legfontosabb problémákat. A Galata 6:2 azt mondja: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.”

A lelkipásztor sokszor megpróbálja egyedül hordozni saját terheit – mindenki máséval együtt. Ez nem igei, és nem is fenntartható. Keressünk valakit, aki segít cipelni az érzelmi terhet! Isten meg fogja jutalmazni, ha őszintén felvállaljuk a gyengeségünket.

2. Vállaljuk az elszámoltathatóságot!

Ha találtunk egy megbízható barátot, az ő segítségével fektessünk le egészséges határokat!

A szolgálat követelményei tolakodók és könyörtelenek tudnak lenni. Az agyonhajszolt szolgálattevő számára elengedhetetlen az egészséges, helyénvaló határok meghúzása. Sok vezető mégsem tudja, hogyan húzzon határokat a saját életében.

Mások sokszor jóval hamarabb észreveszik a kiégés jeleit nálunk. Ezért van az, hogy nemcsak bölcs tanácsokra, hanem elszámoltathatóságra is szükségünk van. A számonkérő társunk segíthet megőrizni az egyensúlyt és feldolgozni a hamis bűntudatot, mely abból származik, hogy kevesebb feladatot vállalunk, vagy nemet mondunk új feladatokra.

3. Ismerjük el a korlátainkat!

Ahhoz, hogy elkerüljük a kiégést, szükség van ember voltunk egészséges elfogadására. Személyes energiánk és erőnk véges, vagyis sebezhetők vagyunk a túlzásba vitt munka negatív hatásaival szemben.

Hála az Úrnak, egyikünk sem az egyedüli munkás az aratásban. Fel kell ismernünk, mikor jön el az ideje, hogy hátrébb lépjünk, és átadjunk néhány szolgálati feladatot másoknak. Ez nemcsak nekünk biztosít egy kis szünetet, hanem másoknak is lehetőséget ad ajándékaik használatára.

Elvben ezekkel tisztában vagyunk. Mégis sokszor semmibe vesszük a korlátainkat, és úgy dolgozunk, mintha pótolhatatlanok lennénk. Az Ézsaiás 40:30–31-ben Isten emlékeztet bennünket arra, hogy még az ifjak is elfáradnak és meglankadnak. Egyedül Ő képes valóban megújítani erőnket.

4. Fogadjuk el a kegyelmet!

Az én kiégésemhez nagy mértékben hozzájárult a nyugalomnap elvének figyelmen kívül hagyása. Sokszor heti hét napot dolgoztam. És bölcstelenül nemet mondtam egy hosszabb szabadságra, amelyre égetően szükségem lett volna, mert úgy véltem, másoknak nagyobb szükségeik vannak.

Ennek következtében megfosztottam magam a lehetőségtől, hogy feltöltekezzem és meghalljam Isten hangját. És elszalasztottam a kegyelem megtapasztalását.

A krízisem közepette azt mondta nekem egy megbízható lelkigondozó: „Les, te tisztában vagy a kegyelemmel – mindenkire nézve, kivéve saját magadat.”

Ez így volt. Bőségesen osztogattam a kegyelmet mindenkinek, magamnak azonban keveset tartogattam.

A kiégés elkerüléséhez teret és kegyelmet kell adnunk magunknak.

5. Fogadjuk el a szeretetet!

A kiégésből kivezető utak közül az egyik legfontosabb az a felismerés, hogy Isten szeret bennünket, a teljesítményünktől függetlenül.

Isten szeretete nem az eredményességünkön vagy a tökéletességünkön múlik. Ő azért szeret, mert a gyermekei vagyunk, és a szeretet hozzátartozik a természetéhez.

Mielőtt Krisztus követője lett, Pál is a teljesítmény rabja volt, és a Törvény volt a hajcsárja. Megtérését követően elfogadta Isten szeretetét mint olyan ajándékot, amely felülmúlja saját erőfeszítéseit.

A Róma 5:8-ban azt mondja Pál: „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” Ha teljes mértékben elfogadjuk, hogy Isten mindig is szeretett bennünket úgy, ahogy vagyunk, akkor szabaddá válunk arra, hogy örömmel Érte éljünk – és ne az elvárásoknak való görcsös megfelelés hajtson. Isten szeretete helyre tudja állítani a legdurvábban kiégett lelket is.