A pünkösd mint paradigma

A Cselekedetek 2 és a Gyülekezet bátor, prófétai bizonyságtevése

Az Újszövetség-tudósok többnyire egyetértenek abban, hogy Jézus Názáretben elmondott drámai prédikációja (Lukács 4:16–30) jól mintázza Lukács evangéliumát. Az evangéliumban előforduló valamennyi fontos témát előrevetíti: a Szellem munkáját, az evangélium egyetemes voltát, Isten kegyelmét és Jézus elvetését.

Ez az egyik jelentős pont, ahol Lukács időrendje eltér Márkétól. Lukács fog egy eseményt Jézus szolgálatának közepéről, és legelőre veszi. Azért teszi ezt, mert tisztában van azzal, hogy ez az esemény – különösen az, ahogy Jézus az Ézsaiás 61:1–2-t idézi, majd kijelenti, hogy ez a prófécia most teljesedik be az ő szolgálatában – fontos bepillantást enged Jézus és  küldetése természetébe. Ez a szakasz tehát modellként szolgál Jézus későbbi szolgálatára nézve.

Lukács hasonló mintaszerű bevezetést alkalmaz második köteténél, Az apostolok cselekedeteinél is. A Szellem pünkösdi kiáradása után Péter elmond egy prédikációt (Cselekedetek 2:14–41), amely sok tekintetben párhuzamba állítható Jézusnak a Lukács 4-ben elmondott igehirdetésével. Ebben a prédikációban Péter szintén egy ószövetségi próféciára utal, amely a Szellem eljöveteléről szól, ezúttal a Jóel 2:28–32-ből, majd kijelenti, hogy ez a prófécia most teljesedett be (Cselekedetek 2:17–21).

Az üzenet egyértelmű: ahogyan Jézust a Szellem kente fel, hogy betöltse prófétai elhívását, Jézus tanítványai is felkenetést kaptak, hogy a végidők prófétáiként hirdessék Isten szavát. A Jóel 2:28–32 itt idézett szavai, akárcsak a Lukács 4-ben található példaszerű szakasz, gondos szerkesztői munkára utalnak Lukács részéről.

Lukács gondosan úgy formálja ezt a Szeptuagintából (a zsidó Szentírás görög változatából) vett idézetet, hogy fontos teológiai témákat emeljen ki. Különösen három módosítás szembeötlő:

Először is, Lukács a Cselekedetek 2:17-ben felcseréli az ifjak látomásaira és a vének álmaira vonatkozó sorokat. Jóelnél az álmokat látó vének jönnek először, Lukács azonban megfordítja a sorrendet: „Ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak”. Lukács azért rendezi át ezt a Jóeltől vett két sort, hogy a látomásokra vonatkozó utalás megelőzze az álmokra vonatkozó megjegyzést.

Ha áttekintjük a Cselekedetek könyvét, láthatjuk, hogy ez a módosítás nem holmi szeszélyből vagy figyelmetlenségből fakad, hanem szándékos. Lukács azért veszi előre a „látomásokat”, hogy kiemelje jelentőségüket. Ez rávilágít egy olyan témára, amelyet Lukács létfontosságúnak tart – és amely többször is fel-felbukkan az elbeszélésében.

Az álmokhoz, az álmodáshoz kapcsolódó szavak sehol másutt nem fordulnak elő a Cselekedetek könyvében. Lukács nyilván nem vonzódik különösebben az álmokhoz.

Látomásokra vonatkozó utalásokkal azonban nemcsak hogy több helyen találkozunk, de stratégiai jelentőségű pillanatokban hangzanak el (pl. Cselekedetek 9:10,12; 10:3,17; 16:9; 18:9). Lukács módosításának indítéka tehát teológiai jellegű.

Természetesen Isten nem csupán látomások útján vezeti a Gyülekezetet a Cselekedetek könyvében, de Lukács mondanivalóját aligha lehet eltéveszteni: azzal, hogy Jóel próféciájának látomásait (Cselekedetek 2:17) összekapcsolja a korai gyülekezet látomásaival, gyakorlatilag azt mondja, hogy ezekben az utolsó időkben – a Jézus születésével kezdődő és az Úr napjáig tartó időszakban – a Gyülekezet küldetését Istennek kell irányítania.

Isten különleges, személyes módokon vezeti prófétáit a végidőkben: látomások, angyali látogatások és a Szellem késztetései útján, hogy betölthessük elhívásunkat, és elvigyük az evangéliumot „a föld végső határáig” (Cselekedetek 1:8).

Az Isten természetfeletti vezetését átélő első Gyülekezet megtapasztalása tehát példaként szolgál a Gyülekezet számára minden időben.

Másodszor, azzal, hogy néhány szót beszúr a 19. versben, Lukács így alakítja át azt, amit Jóel mondott: „És csodákat teszek az égen fenn, és jeleket a földön lenn” (kiemelés tőlem). Ezzel tudatosan összekapcsolja a Jézusnak tulajdonított csodákat (figyeljük meg a legelső verset a jóeli idézetet követően: „A názáreti Jézust… akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel”, Cselekedetek 2:22) és az első Gyülekezetnek tulajdonított csodákat (pl. 2:43) a Jóelnél felsorolt kozmikus csodajelekkel (Cselekedetek 2:19–20).

Ezek mind olyan jelek és csodák, amelyek a korszak végét jelölik. Lukács szemében „az utolsó napok” a jelek és csodák korszakát jelentik – és ne feledjük: Lukács gyülekezete és a miénk is szilárdan ebben az időszakban gyökerezik!

Lukács nemcsak tisztában van azzal, milyen jelentős szerepet játszottak a csodák az első Gyülekezet növekedésében, hanem arra számít, hogy továbbra is jelek és csodák jellemzik majd a Gyülekezet szolgálatát.

Harmadszor (és céljaink szempontjából ez a legfontosabb): Lukács beszúrja az „és ők is prófétálni fognak” tagmondatot a 18. versben szereplő idézetbe. Ezzel egyszerűen azt hangsúlyozza, ami egyébként is jelen van a jóeli szövegben. Az előző vers emlékeztetett arra, hogy a Szellemnek az utolsó napokban történő kitöltetése, amiről Jóel is prófétál, nem más, mint Mózes óhajának beteljesedése – „Bárcsak az Úr egész népe próféta volna” (4Mózes 11:29).

A Cselekedetek 2:17 szóról szóra idézi a Jóel 2:28-at: „Kitöltök Lelkemből minden halandóra. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak”. Ezt a refrént ismétli meg most a 18. versben Lukács. Kiemeli azt a tényt, hogy a Szellem a prófétai inspiráció forrásaként jön el, mivel ez a motívum előtérbe kerül egész elbeszélésében. Nem akarja, hogy olvasói elszalasszák ezt az üzenetet.

Az „utolsó napokban”, mondja Lukács, a Gyülekezet próféták közössége kell, hogy legyen – olyan prófétáké, akiknek elhívása, hogy elvigyék az üdvösség üzenetét „a föld határáig” (Ézsaiás 49:6). Olvasóit ezzel arra emlékezteti, hogy erőre vonatkozó ígéretet is kaptak elhívásuk betöltéséhez. Eljön a Szellem, és felruházza a Gyülekezetet – Lukácsét és a miénket is –, hogy az ellenállás és üldözés dacára bátran bizonyságot tegyen Jézusról.

A bátor, prófétai bizonyságtevésnek ezt a motívumát vetítette előre már Lukács evangéliuma is. Jézust felkente a Szellem, hogy hirdesse az evangéliumot a szegényeknek, a szabadulást a foglyoknak, és „az Úr kedves esztendejét” (Lukács 4:18–19).

Szembeötlő a párhuzam aközött, amit Jézus élt át a Jordánnál, és amit a tanítványok pünkösdkor. Az egyik esemény Jézus, a másik a korai Gyülekezet missziójának kezdetén történt. Mindkettőnek a Szellem eljövetele áll a középpontjában. És mindkettőt prófétai felkenetésként jellemzi egy olyan prédikáció, mely ószövetségi próféciát idéz.

Lukács az elbeszélése gondos szerkesztése révén úgy mutatja be Jézust, a legfőbb Prófétát, mint aki minden követője számára példaképként szolgál pünkösdtől kezdve. A Gyülekezet küldetést kapott, amelyet el kell végeznie; üzenetet, amelyet hirdetnie kell.

Jézus tanításában is egyértelműen tetten érhetjük a bátor, Szellemtől ihletett bizonyságtevésnek ezt a motívumát. Lukács előrejelez olyan eseményeket, amelyek majd második kötetében szerepelnek, amikor beszámol Jézus fontos ígéretéről a Lukács 12:11–12-ben: „Amikor a zsinagógákba, a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.”

Rögtön pünkösdöt követően, a legelső történetben, amelyet Lukács elmesél, már látjuk is, mennyire aktuális és fontos ez a jézusi ígéret a Gyülekezet missziója szempontjából. A béna koldus meggyógyítása után nagy tömeg verődött össze. A szájukat tátották a csodás esemény láttán. A történet tetőpontja az, amikor a zsidó vezetők letartóztatják Pétert és Jánost, amiért Jézus feltámadását hirdetik.

„Az élet fejedelmét […] megöltétek” – jelenti ki Péter. – „Őt Isten feltámasztotta a halálból, aminek mi tanúi vagyunk” (Cselekedetek 3:15).

A zsidó vezetőket felzaklatja ez a fordulat; közbelépnek, és letartóztatják Pétert és Jánost. A börtönben töltött éjszakát követően a vezetők elé hívják és kikérdezik őket. Péter a Szent Szellemmel betöltekezve bártan bizonyságot tesz Jézusról (Cselekedetek 4:8).

Péter és János bátorsága annyira szembeötlő, hogy a zsidó vezetők elámulnak. Végül hosszas tanácskozást követően megparancsolják az apostoloknak, hogy ne prédikáljanak többet Jézus nevében.

Ők azonban elképesztő merészséggel így felelnek: „Ítéljétek meg ti magatok, vajon igaz dolog-e Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre! Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk” (Cselekedetek 4:19–20).

Ez még csupán a kezdete a végidők prófétáira váró üldözéseknek. Az apostolokat hamarosan újra letartóztatják. A zsidó vezetők kihallgatják őket, majd dühösen kijelentik: „Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak [Jézusnak] a nevében, és íme, egész Jeruzsálemet betöltitek tanításotokkal” (Cselekedetek 5:28).

Az apostolok magukra vonják ellenfeleik haragját, amikor kijelentik: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust… Mi tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek” (Cselekedetek 5:29–32).

Megveretik őket, aztán megparancsolják nekik, hogy ne beszéljenek Jézusról. Ám a verés nem éri el a kívánt hatást. Az apostolok örvendeznek, mert „méltónak bizonyultak” arra, hogy Jézusért szenvedjenek, és továbbra is hirdetik az örömhírt, „hogy Jézus a Krisztus” (Cselekedetek 5:41–42).

Az üldözés fokozódik. Ami figyelmeztetéssel kezdődött a Cselekedetek 4-ben, majd veréssel folytatódott a Cselekedetek 5-ben, István mártírhalálában csúcsosodik ki a Cselekedetek 7-ben. Ahogyan az apostoloknak a Szellem adott erőt arra, hogy Jézus bátor bizonyságtevői legyenek, István mindhalálig tartó bizonyságát is a Szellem ihlette (Cselekedetek 6:10).

István az üldözőihez intézett és a Cselekedetek 7-ben lejegyzett prédikációja közepén kijelenti: „mindig ellene szegültök a Szentléleknek… A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok?” (Cselekedetek 7:51–52). A helyzet erőteljes iróniája, hogy ugyanez a sokaság megöli Istvánt, ezt a Szent Szellemmel teljes embert (Cselekedetek 7:55). Egy újabb próféta bizonyságát vetik el.

Az ellenszegülés dacára végzett bátor, Szellemtől ihletett bizonyságtevésnek ez a mintája folytatódik Pállal is, aki a Cselekedetek hátralevő részének legfőbb alakja. Pált az Úr választja ki arra, hogy elvigye az evangéliumot a pogányoknak.

Az Úr Anániáson keresztül kijelenti, hogy nem könnyű az út, amely Pálra vár: „Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért” (Cselekedetek 9:16).

És bizony szenved. Mégis, az eszméletlen ellenállás dacára vezeti és megerősíti a Szent Szellem. Amerre jár, Jézust imádó hívőkkel teli gyülekezetek maradnak utána. A Cselekedetek elbeszélése azzal ér véget, hogy Pál börtönbe kerül Rómában, ahol „teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül” prédikál Jézusról (Cselekedetek 28:31).

Fontos észrevennünk, mi készteti Lukácsot arra, hogy bemutassa a Szellemtől ihletett szolgálatnak ezeket a példáit – Pétert, Jánost, Istvánt és Pált, hogy csak néhányat említsünk. Nem csupán azt akarja közölni a gyülekezetével: „Íme, így indult az egész!”

Egyértelműen ki akarja emelni, mennyire megbízható az apostolok bizonyságtétele Jézus feltámadására vonatkozóan. És meg akar bizonyosodni arról, hogy mindnyájan világosan értjük az üzenetüket, amelyet tovább kell adni nemzedékről nemzedékre, népcsoportról népcsoportra, míg el nem jut „a föld végső határáig”.

Ugyanakkor azért is beszéli el a végidők prófétáinak szolgálatát, mert úgy látja őket, mint a missziós gyakorlat jelentős példaképeit, akiket gyülekezetének fontos utánozni.

A Cselekedeteknek ezek a szereplői bemutatják, mit jelent valójában a végidők Jóel-féle prófétai csapatához tartozni, és így arra biztatják Lukács olvasóit, hogy töltsék be elhívásukat, és szolgáljanak világosságként a nemzeteknek. Úgy néznek szembe az ellenállással, hogy a Szent Szellemre hagyatkoznak, aki képessé teszi őket arra, hogy bármi áron bátran tanúskodjanak Jézus mellett, és ezzel felszólítják Lukács gyülekezetének tagjait, hogy ők is bátran haladjanak azon az úton, amelyet Urunk kitaposott előttünk.

A mai pünkösdiek szintén vallják, hogy minden keresztyén elhívást kapott, és ígéretet arra az erőre, ami ahhoz kell, hogy bátor, Szellemtől ihletett tanúi legyenek Jézusnak. A Gyülekezet nem más, mint a végidők prófétáinak közössége. Ez a cikk a Christ-Centered: The Evangelical Nature of Pentecostal Theology (2020) c. mű adaptált változata, a Wipf and Stock Publishers, www.wipfandstock.com engedélyével közölve.