Amikor a férjemmel összeházasodtunk, első otthonunk a város közepén állt, egy tó mellett. Kicsi volt és távolról sem tökéletes, viszont a kedvenc fagyizóm közelében helyezkedett el.

Emlékszem, amikor beköltöztünk, a szúnyoghálós ajtó csálén állt. Valahogy sikerült betuszkolnunk minden dobozt a házba úgy, hogy nem vertük le a zsanérjairól. Felmerült bennem, hogy valamit kezdenünk kellene vele, de aztán eszembe jutott, hogy nem nekünk kell megjavítanunk, mert mi csak albérlők vagyunk.

Később rájöttünk, hogy az egyik beltéri ajtó szorul; alig tudtuk kifeszíteni. Aztán gond volt a pázsittal. Utána kiderült, hogy a garázsajtó nem működik. Ahányszor valamivel probléma akadt, hívtuk a tulajdonost. Elvégre mi albérlők voltunk, nem tulajdonosok. Nem a mi dolgunk volt (és nem is akartuk) kifizetni a karbantartási és javítási költségeket.

A második otthonunkkal már nem ez volt a helyzet. Megvásároltuk. Mi voltunk a tulajdonosok. Amikor a festék peregni kezdett a bejárati ajtóról, szaladtunk a festékboltba, hogy megvegyük a megfelelő márkájú és árnyalatú festéket. Elromlott a konyhai csap, így beszereltünk egy szebbet, remélve, hogy talán tovább tart. Mindent megtettünk az otthonunkért, mert a miénk volt, és megérte az idő- és anyagi ráfordítást.

Kétféle gondolkodásról szól ez a történet: a tulajdonosi és a bérlői gondolkodásról. A gyülekezetben is jelen van mindkettő. Az albérlők megjelennek, és heti egy teljes órán át élvezik a környezetet. Leülnek, részt vesznek az alkalmon, aztán továbbmennek a következő programpontjukra.

Nyilván ők is fontosak. Gyülekezeti vezetőkként örömmel tölt el bennünket, hogyha eljönnek emberek, megnézik az alkalmainkat, hát még ha úgy tervezik, hogy vissza is jönnek! A nagy kérdés azonban az, hogy albérlőként fognak-e visszatérni, vagy végül tulajdonosok lesznek-e belőlük. Valaki más befektetésének tekintik továbbra is, vagy a sajátjukénak?

Valóban, ezt mindenki maga dönti el. Viszont sok gyülekezet nagy hibát követ el azzal, hogy nem mutatja be a lehetőséget. Krisztus gyülekezetének a növelése az egyik legjobb és legnagyobb befektetés, amelyet bárki választhat, de nekünk kell felajánlanunk a tulajdonossá válás útját.

Ha nem szabadítjuk fel az embereket a vezetésre, jönni és menni fognak. Albérlők maradnak ahelyett, hogy megvásárolnák a részüket, és tulajdonosokként telepednének be.

Aki tulajdonos, az négy dologgal mozdítja elő, hogy sikeres legyen a gyülekezete:

Tisztában van a kerettel. Nemrég beszélgettem egy férfival, aki bővítette a házát. Mindent tudott az alapról. Tisztában volt azzal, hogyan működnek a vízvezetékek. Rászánta az időt, hogy áttanulmányozza az egész ház felépítését.

Ugyanígy van azzal is, akik tulajdonossá válik a gyülekezetben. Tisztában van a gyülekezet céljával, küldetésével és látásával. Aktív önkéntes szolgálatot végez, és kiveszi a részét, hogy a szerkezet erősen álljon.

Nem csupán részt vesz a gyülekezet mindennapi életében, hanem be is számol arról, milyen nagyszerű ez, és másokat is meghív. A tulajdonos növeli a gyülekezetet.

Aki tulajdonos, az helyrehoz dolgokat. Amikor valami elromlik, a tulajdonos dolga megjavítani – és nem valaki másé.

A gyülekezeti szolgálatban eltöltött éveim alatt az volt a legszebb, amikor láttam az önkéntesek törődő hozzáállását. Volt, aki megjavította a székeket, hogy az embereknek legyen mire leülniük az istentisztelet alatt. Volt, aki változtatott a tananyagon, hogy a fogyatékkal élő gyermek is megérthesse. Volt, aki megbeszélést szervezett nehéz helyzetek tisztázására.

Aki tulajdonos, az megjavítja a dolgokat. Helyrehozza őket. Tisztában van azzal, hogy szükség van az ő hozzájárulására is ahhoz, hogy a gyülekezet betölthesse küldetését.

Aki tulajdonos, az visszatér a vihar után. Előfordul, hogy a tengerparton élő háztulajdonosokat evakuálni kell, amikor hurrikán közeledik, de mindig visszatérnek az ingatlanukhoz, hogy eldöntsék, mi a teendő. Aki tulajdonos, az visszatér.

A Gyülekezetben sokan viharként élték meg a járványt. A lezárások kezelése, a szolgálatok online térbe történő áthelyezése nem volt könnyű. Ám valami csodaszép történt közben: a tulajdonosok visszatértek. Megjelentek, hogy Zoomon keresztül vezessék a kis csoportjaikat. Önként jelentkeztek élelmiszer házhozszállításra. Vállalták a plusz takarítást, hogy a gyülekezeti épületet biztonságosabbnak érezzék azok, akik oda belépnek.

A tulajdonosok azok, akik a járvány alatt a szolgálat élvonalában álltak. Megértették, milyen létfontosságú a gyülekezet, és visszatértek.

Aki tulajdonos, az vállalja az anyagi befektetést. Nem csupán az idejéből áldoz, de a pénzéből is. Tudja, hogy az élelmiszerbank nem szolgálhat a rászorulók felé, ha beázik a tető, így segít megfinanszírozni a javítást. Felismeri, milyen óriási jelentősége van, ha a diákok meglátják, hogyan munkálkodik Isten szerte a világon, ezért adakozik annak a tizenéves lánynak, aki missziós útra gyűjt. A tulajdonos hisz abban, amit csinál, és tudja, hogy befektetése örök hozammal rendelkezik.

A tulajdonosok fontosak a gyülekezetben. Gyülekezeti vezetőkként a mi dolgunk segíteni az albérlőknek továbblépni a tulajdonosi státusz felé. Ez azt jelenti, hogy felszabadítunk másokat a vezetésre, és alkalmat adunk nekik a befektetésre.

Hadd javasoljak öt módszert a tulajdonosi kultúra kialakítására:

1. Az önkéntesből indulj ki, ne a pozícióból!

Egy iowai tanyán nőttem fel. Már egészen fiatalon nagy divatrajongónak tartottam magam, de nehéz volt lépést tartani a divatirányzatokkal, hiszen csak évente kétszer fordultunk meg a nagyvárosban.

Mivel sosem tudtam, mikor járok legközelebb arra, időnként bölcstelen döntéseket hoztam – például beszuszakoltam a lábamat egy-két számmal kisebb cipőbe, mert az én méretemben éppen nem lehetett kapni. Amikor aztán vízhólyagos lábbal bicegtem a tanulószobába nyolcadikosként, fájdalmas leckét tanultam meg: ha valami nem jó rám, az hosszú távon elviselhetetlen.

A gyülekezetben is előfordul időnként, hogy olyat erőltetünk az önkéntesekre, ami nem nekik való, és ez fájdalmas következményekkel jár. Fáj az önkéntesnek, és fáj a gyülekezetnek. Általában felmondás a vége. Ráadásul lehet, hogy többé nem is fog jelentkezni semmire, mert olyan trauma érte a legutóbbi próbálkozásnál.

Ha azt akarjuk, hogy az emberek magukénak tekintsék a gyülekezeti szolgálatot, gondoskodnunk kell arról, hogy megtalálják a nekik való helyet önkéntesként. Először is beszélgessünk el velük, és kérdezzük ki őket arról, hogy mi érdekli, mi hozza lázba őket! Ha nem biztosak benne, segíthet egy szellemi ajándékokat felmérő teszt kitöltése.

Vezessük végig őket az önkéntes tevékenységeken, és válaszoljunk felmerülő kérdéseikre, mielőtt elköteleznék magukat! Hagyjuk, hogy megfigyeljék a szolgálat végzését! Van, aki élvezi, ha egy egész teremnyi nyüzsgő felső tagozatos gyerekkel lehet együtt. Más talán sarkon fordul, ha ilyet lát, és úgy dönt, hogy ez nem neki való hely.

2. Legyen mindenki toborzótiszt!

Ha csak egyetlen önkénteskoordinátor van a gyülekezetben, ideje változtatni ezen! Hogyha a gyülekezet egyetlen személyre hárítja a toborzás felelősségét, értékes lehetőségeket szalaszt el, pedig megsokszorozhatná a hatókörét.

A legjobb, amit tehetsz, az, hogy minden önkéntest ráveszel a toborzásra. A kapcsolat-alapú befolyás bizony működőképes. Olyan kisteherautót fogunk venni, amilyet a barátunk ajánl, mert a barátunk esküszik rá, hogy ez többet bír, mint bármelyik korábbi autója, és bízunk a barátunkban. Azt a sampont fogjuk választani, amit a barátnőnk ajánl, mert azt mondja, ez az egyetlen, amely megbirkózik a göndör hajjal. Sok döntést így hozunk az életben; bízunk az ismerőseink ajánlásában.

Ugyanígy van ez az önkéntes szolgálattal is. Akit izgatott örömmel tölt el az, ami a börtönmisszióban zajlik, az a legjobb reklám mások bevonásához. Ha a gyülekezet kertjét nagy szeretettel gondozó személy elkezd mesélni róla az ismerőseinek, megnő az esélye, hogy feltámad az érdeklődés a kertgondozás iránt.

Nem kell ennek nehéznek lennie. Valójában a legelső lépés a legegyszerűbb: közöljük az önkénteseinkkel, hogy nyugodtan toborozzanak! Meg fogunk lepődni, hányan nem is sejtették, hogy nekik is szabad ilyet.

Biztosítsunk eszközöket önkénteseinknek a feladat elvégzéséhez! Állítsunk össze munkaköri leírást, amelyet használhatnak, amikor az adott pozícióról beszélnek! Teremtsünk kötetlen alkalmakat, amikor az önkéntesek elhozhatják, bemutathatják és körbevezethetik a barátaikat!

Ismerjük el a sikeres toborzói munkát: említsük meg a csapatmegbeszéléseken, vagy küldjünk köszönőlapot! Ha tulajdonosokat akarunk a gyülekezetben, hagyjuk őket toborozni! Valószínűleg úgyis jobban csinálják nálunk!

3. Biztosítsunk képzést!

Egyszer egy gyülekezet vezetői felkértek tanácsadásra, mert nehezen ment az önkéntesek megtartása. Beleegyeztem, hogy tartok egy megbeszélést az összes munkatárssal. Először is megkérdeztem, hogy néz ki a képzésük.

Erre úgy reagáltak, mint a tizedikes diákok, amikor mind körbenézegetnek, de senki sem néz a kérdező szemébe, nehogy neki kelljen válaszolnia. Így aztán konkrétan rákérdeztem az egyes területekre.

– Női szolgálat?

– Ööö… jelenleg nincs képzésünk.

– Gyerekszolgálat?

– Hát… dolgozunk rajta.

– Köszöntő szolgálat?

– Szintén.

Egy percig csak álltam ott, aztán elmosolyodtam, és kedvesen így szóltam: „Azt hiszem, látom már, mi a gond.”

Minden új önkéntes megérdemli, hogy kiképezzék. Lehet ez egy ötperces betanítás az új csapattagnak, aki ezentúl a székeket fogja egymásra pakolni, vagy egy egész napos képzés a gyermekszolgálat új területi vezetője számára, de mindenkinek kell valamilyen oktatásban részesülnie. Ne várjuk meg a kudarcot és a csalódást; készítsük elő a talajt a siker számára!

Minden egyes pozícióhoz kapcsoljunk munkaköri leírást, és az újoncokkal vegyük át új szerepük minden egyes részletét! Válasszuk ki a legjobb önkéntest a csoportból, és az újonnan érkezettek járjanak mindenütt a nyomában!

Körülbelül két hét önkéntes szolgálatot követően beszélgessünk el az önkéntesekkel, és válaszoljunk felmerülő kérdéseikre! Ha tulajdonosokat akarunk a gyülekezetben, már az elején fel kell őket készíteni erre.

4. Ünnepeljük a közösséget!

Ha szeretnénk, hogy az önkéntesek megmaradjanak, hozzunk létre olyan csapatokat, amelyek tagjai törődnek egymással, és élvezik egymás társaságát!

Volt egyszer egy páratlan teremőr-csapatom. Mindent beleadtak, és jobb munkát végeztek, mint bármely csapat, amely valaha alám tartozott. Sikerüknek egyetlen titka volt: a vezetőjük.

Steve született közösségépítő volt. Folyton pikniket rendezett a parkban a csapatának. Minden héten emailt írt nekik, kikérdezte az imakéréseiket, és időt szánt arra, hogy elbeszélgessen az emberekkel, s érdeklődjön a magánéletük iránt. A csapata iránti szeretete közösség- és kapcsolatteremtő erővel bírt.

Az az önkéntescsapat teljesít jobban a többinél, amelynek a tagjai együtt élik az életüket. Ez szólhat arról, hogy időt töltenek együtt a szolgálatra fordított időn kívül is, közösen imádkoznak, megünneplik a születésnapokat és az élet egyéb különleges pillanatait.

Az is fontos, hogy szóban vagy írásban köszönetet mondjunk mindenkinek, aki szolgál.

Ha tulajdonosokat akarunk a gyülekezetben, éljük együtt az életünket, és élvezzük egymás társaságát!

5. Összpontosítsunk a többiekre!

Amikor 24 éves voltam, a vezető pásztor felkért, hogy ifivezetői pozícióm helyett vállaljak el egy új pásztori szerepet. Nagyon szerettem az önkénteseket és diákokat, akikkel addig együtt dolgoztam, de miután imádkozó szívvel átgondoltam a dolgot, beleegyeztem.

A nyári missziós utakat még végig akartam csinálni a nagy bejelentés előtt. Gondosan őriztem a titkot, és közben sajgott a szívem. Az utolsó út alatt, amíg a csatlakozásra vártunk, elborítottak az érzelmek. „Vajon ki fogja úgy szeretni őket, mint én?” – kérdeztem magamban. „Ki fog elmenni a röpi- és focimeccseikre? Ki hallgatja meg őket egy csésze kávé mellett?”

Ahogy ott álltam a reptéren egy oszlopnak támaszkodva, és magamat sajnálgattam, szétnéztem, és azt láttam, hogy a diákok arrébb mentek, és nagy kört alkottak. A kör közepén ott ült három önkéntes segítőm.

Az önkéntesek körbementek, és minden diáknak feltették a következő kérdéseket: „Miben változtatott meg ez az út? Milyen téren lesz más az életed, ha most hazamész? Hogyan tudod megosztani a hitedet?”

Abban a pillanatban sírva fakadtam. Rájöttem, hogy a diákokkal nem lesz semmi gond. Nem volt szükségük rám, mert a lehető legjobb önkéntesek voltak köztük: tulajdonosok.

Ez az élmény megtanított arra, hogy ez nem rólam szól. A pásztorok könnyen beleesnek abba, hogy azt hiszik: a szolgálat kizárólag az ő vezetésükről szól.

Még a legjobb szándékú vezetőben is kialakulhat a meggyőződés, hogy a szolgálata sikere azon múlik, mennyi jót képes tenni. Ezért saját magára irányítja a reflektorfényt, és vigyáz, hogy az ő hangja legyen a legerősebb, miközben maga próbálja cipelni az egész terhet.

Jézus azonban nem így vezetett. Nem ragaszkodott a hatalomhoz; átadta azt. Tanítvánnyá képezett, felkészített, felhatalmazott és felszabadított másokat, hogy megsokszorozza a Királyság munkáját.

Aki teljes idejű gyülekezeti szolgálattevő, annak ugyanígy kell tennie. Folyton kérdezgetnünk kell magunktól: Ki más tudná ezt elvégezni? Ki tudná jobban csinálni nálam? Hol van lehetőség arra, hogy valaki más is kipróbálja a vezetést?

Ezeknek a kérdéseknek kellene vezérelniük a szolgálatunkat minden szakaszban. A nagy vezető jele az, hogy amikor távozik, a szolgálat megy tovább, mert ő felszabadított másokat is a vezetésre. Vagyis nem róla szólt az egész.

Ha tulajdonosokat szeretnél látni a gyülekezetedben, meg kell tanulnod, hogy ez az egész nem rólad szól.

A tulajdonosi kultúra nem jön létre magától; tudatosan kell kialakítani. Ez egy átgondolt, világos, időigényes dolog, és elvárások kapcsolódnak hozzá. Ha azt akarod, hogy növekedjen a gyülekezeted, mélyüljön az emberek hite, és sokan hitre jussanak Jézus Krisztusban, engedj másokat vezetni! Add át a szolgálatot, biztasd őket arra, hogy tulajdonosokká váljanak, és hagyd, hogy befektessenek!