2023. Szeptember 25.Hogyan vezessük gyülekezetünket a kesergésben?
„Ez nem igazság!” – mondta egy gyászoló nő, amikor egyik prédikációm után előrejött. „Ez egyszerűen nem igazság!”
Nehéz volt végighallgatni könnyek között elmondott tragikus történetét. Még nehezebb volt megtalálni a megfelelő választ.
A gyász kifejezésére adott gyakori válaszok a haszontalantól a felelőtlenig terjedő széles skálán mozognak: „Minden céllal történik.” „Lehetne rosszabb is.” „Légy hálás azért, amid még maradt!”
Az ilyen megjegyzések többet használnak annak, aki mondja, mint annak, aki hallja, és könnyű kiutat biztosítanak a nehéz kérdésekkel való megbirkózás helyett. Reflektorfénybe állítják, hogy mennyire kellemetlenül érint bennünket a szenvedés valósága.
Ennek az asszonynak a bánata elől azonban nem bújhattam el. Éppen a kesergésről prédikáltam. Abban a pillanatban a nyitott seb láttán, amelyet felfedett előttem, hatalmas súlyként nehezedett rám a felelősség. Mit mondhatnék neki?
Adjunk teret a kesergésnek!
Az elmúlt két év során közösségeink óriási fájdalommal és veszteségekkel néztek szembe. Nemrég megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon van-e helye a szenvedésnek gyülekezeteinkben. Teret adnak-e alkalmaink a bánatnak, amelyet az emberek átélnek, vagy csak azért gyülekezünk össze, hogy egy órára megfeledkezzünk róla?
Olyan kultúrában élünk, amely sokszor egyenlőségjelet tesz a szomorúság és a gyengeség közé. Az emberek a bánat beismerése helyett megtanulják letagadni, milyen mély fájdalom van bennük. Sokan megpróbálják elrejteni, semmibe venni vagy elkábítani fájdalmukat.
A gyülekezetek vajon hozzájárulnak ehhez a tagadáshoz, vagy széttépik a leplét? Vajon annyira igyekszünk energikusnak és lelkesnek mutatkozni istentiszteleteinken, hogy akaratlanul is a peremre taszítjuk a tagok szívében lévő bánatot?
A Prédikátor 3,4 azt mondja: „Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.”Talán ideje újra felfedeznünk egy központi jelentőségű igei hagyományt: a kesergést. Az biztos, hogy a szenvedés kerülését furcsának találták volna az ószövetségi zsoltárírók és a próféták. Valójában Izraelnek a rabszolgaságból való megszabadulása szintén kesergéssel kezdődött.
„Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött.” (2 Mózes 2,23–24)
Isten meghallgatta Izrael fiainak kesergését, elismerte fájdalmukat, és könyörületesen reagált rá.
Mózesnek azt mondta az égő csipkebokorból: „Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam segélykiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat.” (2 Mózes 3,7)
A zsidó nép a későbbi nemzedékek során is újra meg újra kesergéssel fordult Istenhez a szenvedés idején. A kesergés azt a beismerést juttatja kifejeződésre, hogy a dolgok a jelenlegi állás szerint nem jók. A prófétai siralom olyan jajkiáltás, amely elismeri, milyen mélységes fájdalommal jár elmondani az igazat a helyzetünkről. Ha el akarjuk mondani az igazat ebben a bukott világban, ahhoz csak úgy kezdhetünk hozzá, ha képesek vagyunk keseregni.
Remény a holnapra nézve
Az igei kesergés nem reménytelenség. Reményteljes segélykiáltás, amely a fennálló rendet fenyegeti.
A fáraó nem tűrte az ilyen kesergést. Nem akarta, hogy az izraeliek sorsa jobbra forduljon. Kemény bánásmódjával megkísérelte elhallgattatni panaszukat és elfojtani minden reményüket a változást illetően.
Azt mondta: „Lusták vagytok, lusták! Ezért mondjátok: El akarunk menni áldozni az Úrnak. Menjetek csak, és dolgozzatok! Szalmát nem adnak nektek, de a kiszabott vályogot be kell szolgáltatnotok!” (2 Mózes 5,17–18)
Az izraeliek ennek ellenére szavakba öntötték az elnyomás valóságát, Isten pedig felelt nekik. Jézus azt mondta: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Máté 5,4)Talán furcsának tűnik, hogy a bánkódás ajtót nyithat az áldásnak, de lényegében ez a kereszt üzenete (János 20,11–18; Zsidók 12,2; 1 Péter 2,23–24). Ézsaiás így jellemezte Krisztust: „…fájdalmak férfia, betegség ismerője.” (Ézsaiás 53,3)
Jézus pedig a kereszten a 22. zsoltárnak, egy siralomnak a nyitó szavait mondta el: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Máté 27,46)
Walter Brueggemann ószövetségtudós a kesergő zsoltárokat úgy nevezi: Izrael „fegyverei a kétségbeesés ellen”. Az izraeliek keseregve kiáltottak, sőt időnként panaszkodtak és zúgolódtak is. A kétségbeesésnek azonban nem adtak helyet.
A siralom és a beletörődés között az a különbség, hogy a siralom nem hajlandó megszakítani a párbeszédet Istennel. A siralom az Úr elé viszi a panaszokat – nemcsak azért, mert ő képes cselekedni, hanem azért is, mert ő szeretné hallani a hangunkat.
A zsoltárok Istene nem az illedelmes gyülekezetnek való. Ő széles vállú Isten, aki így szól: „Kiálts hozzám! Hallom a hangodat. El tudom viselni.”
A zsoltárok Jézusra mutatnak, akitől nem volt idegen a sírás (János 11,35). Jézus együttérző könnyeket hullatott a szenvedés és az embertelenség miatt, amelyet átélünk ezen a világon. Ezek Isten könnyei.
A fáraó kegyetlen birodalma megbukott. Szerető és együttérző Istenünk királysága viszont soha nem ér véget.
Isten látja könnyeinket, és egy napon mindet le fogja törölni (Jelenések 21,4). Addig pedig a kereszt nem csupán teret ad a kesergésnek, de meg is követeli. Sírunk a sírókkal (Róma 12,15), és hordozzuk egymás terheit (Galata 6,2).
Nem rejtjük el megfáradásunkat, hanem odavisszük Jézushoz (Máté 11,28). Szomorkodunk, de nem úgy, mint akiknek nincs reménységük (1 Thesszalonika 4,13).
Mára: őszinteség
Igaza volt annak a nőnek a gyülekezetemben, amikor azt mondta: „Ez nem igazság!”
Az ilyen vallomások felszabadító erővel bírnak. Nem hagyhatjuk, hogy a világ fáraói elnémítsák ezeket. Az izraeliekhez hasonlóan mi is emeljük fel szavunkat az igazságtalansággal szemben, és hívjuk segítségül Istent reményteljes, bizakodó szívvel!
Hogy néz ki ez egy gyülekezeti alkalmon? Azzal kezdődik, hogy felismerjük, mekkora teret enged a Biblia a kesergésnek, és belefoglaljuk ezeket a szakaszokat prédikációinkba.
Amikor a siralomról prédikáltam, közöltem a gyülekezettel, hogy most közös kesergés következik. Megkértem a szenvedőket és a gyászolókat, hogy helyzetük nyilvános elismeréseként jöjjenek ki előre.
A gyülekezet többi tagját pedig megkértem, hogy együttérzésük kinyilvánításaként álljanak fel. Együtt olvastunk fel hangosan egy részt a 88. zsoltárból, a Szentírás egyik legkeményebb kesergő zsoltárából.
Ez a zsoltár olyan brutálisan őszinte, hogy elakad a lélegzetünk tőle: „Tele van bajokkal a lelkem, életem közel került a holtak hazájához. […] A sír mélyére juttattál már […]. Elszakítottad tőlem ismerőseimet […]. Miért taszítasz el engem, Uram, miért rejted el orcádat előlem?” (4., 7., 9. és 15. vers)
A legtöbb kesergő zsoltártól eltérően a 88. zsoltárban még a végén sincs reményteljes fordulat. Ehelyett ezzel a hátborzongató sorral zárul: „…már csak a sötétség ismer engem.” (19. vers)
Sajátunkként mondtuk el a szavakat. Elképesztő erő volt abban, ahogyan ezt egy testként megtettük. Amikor befejeztük, csendben maradtunk. Csak a szenvedők sírása hallatszott.
Megkértem a vezetőség többi tagját, hogy álljanak oda azok mellé, akik elöl állnak, és keseregnek – nem azért, hogy tanácsot adjanak nekik, vagy tanítsák őket, hanem egyszerűen azért, hogy mellettük legyenek szomorúságuk vermében.
Abban a pillanatban annak a nőnek, aki kint sírt helyzete igazságtalansága miatt, nem arra volt szüksége, hogy megvédjem Istent, vagy biztosítsam arról, hogy minden a javára lesz majd. Valaki olyanra volt szüksége, aki elismeri panaszszavát. Halkan annyit mondtam: „Igazad van. Ez egyáltalán nem igazságos. Isten hallja a szavadat, ahogyan én is.”
Cameron Combs a Colonial Heights Church (AG) gyülekezet segédpásztora Wichitában (Kansas, USA).