2023. Október 15.A mentális betegség és a szolgálat nem zárja ki egymást
„Istennek célja van az életeddel, és nem lesz ez mindig így.”
Vezetőként és szolgálóként sokszor hallottam és kimondtam ezeket a szavakat. Ez a reményteljes bizonyosságmorzsa azonban 2019-ben nyert új értelmet számomra. Akkoriban egy kimerítő étkezési zavarral küzdöttem, problémák voltak a mentális egészségemmel, és közben hétről hétre vezettem az embereket a gyülekezetünkben.
A cél távolinak tűnt. Robotolásnak éreztem az életet és a szolgálatot. Ugyanakkor foggal-körömmel belekapaszkodtam abba az ígéretbe, hogy Isten munkálkodik a helyzetemben.
Nem először kellett szembenéznem saját gyengeségemmel. Amikor évekkel korábban bipoláris zavart állapítottak meg nálam, az rendesen mellbe vágta a hitemet. Azt hittem, ez kizár a szolgálatból. Tudtam, hogy Isten hívott el, de úgy gondoltam, egy gyülekezeti vezetőnek összeszedettnek kell lennie.
A gyülekezetbe járó emberek nem szokták jó szemmel nézni ezt a fajta diagnózist. Hallottam pásztorokat, akik úgy beszéltek a mentális betegségekről, mint világi problémákról, amelyek eltűnnének, ha a keresztyének kicsit több hitet tudnának kicsiholni magukból.
Úgy gondoltam, senkinek soha nem beszélhetek erről. Így aztán hallgattam a valós helyzetemről, de a végén már fullasztónak éreztem az elszigeteltséget és a szégyent.
Végül muszáj volt felvállalnom az igazságot, szakember segítségét kellett kérnem, alá kellett vetnem magam a mentoraim szeretetteljes vezetésének, és megszólalva rá kellett találnom a felszabadulásra.
Már nem titkolom, hogy bipoláris zavarom van, és kigyógyultam a táplálkozási zavarból. Nem vagyok hajlandó cipelni a szégyent és a bűntudatot, mint régen. Maradéktalanul betöltöm elhívásomat, és tudom, hogy Isten felhasználja a történetemet arra, hogy mások is segítséget kapjanak.
Ezen az úton tanultam néhány fontos leckét a szolgálattal kapcsolatban.
Fogadjuk el a kegyelmet!
Önmagunk felé is gyakoroljuk azt a kegyelmet, amelyet másoknak nyújtunk a gyülekezetben!
Az elején arra rendezkedtem be, hogy mindenképpen menjek tovább. Az olyan napokon, amikor alig bírtam kikelni az ágyból, puszta akaraterővel gépiesen végigcsináltam a dolgokat. Azt hittem, ha nem így teszek, azzal Istenre vetek rossz fényt.
A legtöbb ember nem is sejtett semmit a küszködésemről. Azzal viszont, hogy a végletekig feszegettem a határaimat, további mentális és érzelmi feszültséget okoztam magamnak.
Ma már tudom, hogy nem Isten kegyelme volt hiányos, hanem az enyém. Ő sosem kért olyat a vezetőktől, hogy tegyenek úgy, mintha minden rendben lenne. Épp ellenkezőleg, az Úr azt mondta: „Elég neked az én kegyelmem…” (2Korinthus 12,9)
Végül elfogadtam az igazságot, hogy Isten kegyelme nekem is szól – nemcsak azoknak, akik felé szolgálok, hanem nekem is, teljesen összetört állapotomban.
Hogyha vezető vagy, és küszködsz, nyugodtan mondd ki! Ne próbáld munkával vagy egy erőltetett mosollyal leplezni! Ismerd be, hogy segítségre van szükséged!
Nem baj, ha baj van, de nem kell, hogy úgy maradj. Tedd meg az első lépéseket Isten kegyelmének elfogadása felé!
Nyíljunk meg!
Az őszinteség növeli a szolgálat hatékonyságát. Felismertem, hogy a férjemmel indított gyülekezetplántálást kezdhetem az elszigeteltség állapotából, vagy meg is oszthatom az utamat a többiekkel az első pillanattól fogva.
Készen álltam arra, hogy magam mögött hagyjam a titkolózást és a magányt. Így aztán 2017 karácsonya táján kiálltam az új gyülekezetünk elé, és beszámoltam a bipoláris diagnózisomról. Akkor beszéltem először nyilvánosan mentális betegségről. Halálra voltam rémülve, megvolt az elképzelésem arról, hogyan fognak reagálni az emberek.
Nagy meglepetésemre a gyülekezet irgalommal reagált. Volt, aki megköszönte, hogy elindítottam egy olyan párbeszédet, amely gyülekezeti körökben sokszor tabunak számít. Mások elmondták, mekkora megkönnyebbülés tudni, hogy egy vezető is hasonló gondokkal küzd, mint ők.
Amiről azt hittem, hogy ítélkezéshez vezet majd, a felszabadulást hozta el sokak számára. Az, hogy a kényelmetlenség ellenére felvállaltam sebezhetőségemet, alkalmat adott gyülekezetünk tagjainak arra, hogy ők is merjenek sebezhetők lenni.
Nyilván bölcs dolog, ha nem osztunk meg mindent a magánéletünkkel kapcsolatban. Imádkozó szívvel kell meghozni a döntést arról, hogy mennyit fedjünk fel.
A szolgálattevők sokszor aggódnak amiatt, hogy veszítenek a hitelességükből, ha túlságosan nyíltan beszélnek olyan problémákról, mint a depresszió vagy a szorongás. Szerintem azonban az őszinteség hitelesebbé és rokonszenvesebbé tesz egy vezetőt.
Azzal, hogy önmagam vagyok, lehetőségem nyílik bemutatni, hogyan hagyatkozom Istenre napról napra. A nyíltságom nemcsak rám hatott felszabadítólag, de az embereknek is betekintést enged az életembe. Látják a hullámhegyeket és a hullámvölgyeket, ahogyan a hitet is, amely megtart. Azt is látják, mennyi előny származik abból, ha a Szent Szellemre hagyatkozunk, eljárunk terápiára, és minden szükségeset megteszünk mentális egészségünk megóvása érdekében.
Ne féljünk a sebezhetőségtől! Vállaljuk fel! Én azzal, hogy felvállaltam, kivívtam az emberek bizalmát, és ez olyan szolgálati lehetőségekhez vezetett, amelyek máskülönben talán nem nyíltak volna meg előttem. Isten olyan módon használja az életemet és a bizonyságomat az ő országa javára, ahogy azt korábban el sem tudtam volna képzelni.
Csendesedjünk el!
A Zsoltárok 46,11-ben az áll: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!”
Jézus példát mutatott az elcsendesedésre. Rendszeresen időt szakított a pihenésre, a feltöltődésre, a felfrissülésre. A Fiú időt töltött azzal, hogy imádkozzon, és közösségben legyen az Atyával.
Nekünk is nyilván fontos így tennünk.
Felismertem, hogy ha nem gondoskodom saját magamról, a lelkemről, kevésbé leszek képes szeretetet és törődést nyújtani azok felé, akiknek a szolgálatára Isten elhívott. Úgy is mondhatnám, hogy a mentális és szellemi egészségem előkelő helyet foglal el a szolgálatom kapcsán kialakult fontossági sorrendben.
Adjuk át Istennek küzdelmeinket, félelmeinket, és hagyjuk, hogy ő viseljen gondot rólunk (1Péter 5,7)! Töltsünk időt rendszeresen az ő jelenlétében! Imádkozzunk Szellemben! Elmélkedjünk a Szentírás ígéretein! Kezdjünk naplót írni imádságainkról és gondolatainkról!
Jézus azt mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11,28)
Gyakoroljuk a hálát!
A mentális betegség és a szolgálat nem zárja ki egymást. Sőt Isten éppen azt használja mások megsegítésére, amiről én valamikor azt hittem, hogy alkalmatlanná tesz álmaim és elhívásom betöltésére.
A legfőbb lecke, amit megtanultam abból, hogy mentális betegséggel küzdő szolgálattevő vagyok, az az, hogy semmi sem végleges számomra. Tárt karokkal fogadom mindazt, amit Isten most tesz. Vele együtt kiveszem a részem a csodából, amelyet szeretnék meglátni a saját életemben. Használom az eszközöket, amelyek kellenek ahhoz, hogy egészséges és eredményes legyek, és Istentől várom, hogy megtegye, amire én nem vagyok képes.
Ha mentális betegséggel küzdesz, biztatlak, hogy állj ki magadért, keress segítséget, és bízz abban, hogy Isten munkálkodik a helyzetedben és azon keresztül!
Isten nem vonja vissza az életedre vonatkozó elhívását (Róma 11,29). Oda akar állni melléd, és meg akarja adni a szükséges együttérzést, erőt és hitet, hogy te is oda tudj állni azok mellé, akik felé szolgálsz.
Brittany Jones a Motivation Church (AG) gyülekezet társpásztora Richmondban (Virginia, USA).