A szolgálattevők új nemzedékét támasztja fel Isten. Olyanokat, akik polgári munka mellett is tudnak szolgálni. Minden lehetőséget megragadnak, hogy az elveszett, haldokló világban só és világosság legyenek.

Nem az határozza meg, hogy munkája szent-e vagy világi, amit az ember tesz, hanem az, amiért teszi.

W. Tozer szavai a XXI. században is időszerűek számunkra, amikor a munka mellett végzett szolgálat kérdéseit feszegetjük.

A munka mellett végzett szolgálat első hallásra igen sok energiát igényel, különösen, ha az embernek világi munkahelye van. Munkánkban a személyes kiteljesedést keressük. Növekedést, jó teljesítményt és sikereket szeretnénk. De hogyan mérhetjük a sikert a szolgálatban? Hasonlítsuk magunkat a város többi gyülekezetéhez? A szolgálatát – akár polgári – munkája mellett végző pásztor vajon nem kevésbé hatékony Isten királyságának építésében, mint a főállású lelkész?

A Szentírásban van egy sikeres példa előttünk; egy olyan személy, aki párhuzamosan dolgozott és szolgált. Pál apostolt szolgálatra hívta el Isten, de ő sátorkészítő is volt. Ezzel a munkájával biztosította megélhetését és szabadságát szolgálata idején. Mivel nem függött mások anyagi támogatásától, szabadabban, Isten vezetésére hagyatkozva tudta hirdetni az Igét (1 Korinthus 9:12–23). Írásaiból az is kiderül, hogy a kétféle munka nagyszerű prédikációs anyagot is biztosított számára.

Amikor pásztori konferencián vagy körzeti találkozón közlöm, hogy nekem két munkám van, ilyesmi szokott lenni a reakció: „És mikor engedheti majd meg a gyülekezeted magának, hogy ismét teljes idejű szolgálatba állj?”

Mit szoktam erre válaszolni? „Nem kell sajnálnotok, mert így nap mint nap lehetőségem van rá, hogy szenvedő emberek felé szolgáljak az imaház falain kívül”.

Én abban hiszek, hogy az is teljes idejű szolgálat, amikor a szolgálat mellett van egy nem gyülekezeti munkahelyem is. Hiszem, hogy szolgálattevők új nemzedékét támasztja fel Isten. Olyanokat, akik polgári munka mellett is tudnak szolgálni. Minden lehetőséget megragadnak, hogy az elveszett, haldokló világban só és világosság legyenek.

A történetem

Charles Leathers fiaként nőttem fel, aki sikeres pásztor volt az Assemblies of God felekezet dél-missouri körzetében. 1982 és 1986 között an Evangel University egyetem hallgatójaként apám mellett voltam ifjúsági pásztor Marshall városában (Missouri, USA). Ekkor kóstoltam bele a kétféle párhuzamos munka végzésébe, mert nappali tagozatos hallgató voltam, hétvégén pedig a két és fél órányi utazásra található gyülekezetben szolgáltam. Meg kellett találnom az egyetemi lét és a szolgálat közötti egyensúlyt.

1989-ben feleségül vettem az egyetemi kedvesemet, és a következő néhány évet teljes idejű ifjúsági szolgálatban töltöttük Missouri és Illinois állambeli gyülekezetekben. Sokéves teljes idejű ifjúsági szolgálat után egy a létéért küzdő kis gyülekezet hívott meg pásztorának Wilton városba (Iowa, USA). Isten hívását követve körülbelül egy éve szolgáltam ebben az ötvenfős gyülekezetben, amikor úgy éreztem, hogy Isten arra kér, támogassuk anyagilag a missziót. Huszonöten álltak e látás mellé. A többiek elmentek a gyülekezetből. Tudtuk, hogy Isten ide hívott el bennünket, de a megcsappant létszám miatt anyagi gondjaink voltak. Ekkor döntöttem el, hogy keresek egy másik munkát is.

Rövid ideig a kiskereskedelemben és az építőiparban dolgoztam, majd munkát ajánlott a háromezer lakosú városunk rendőrkapitánya: legyek rendőr. Ez azt is jelentette, hogy el tudom tartani a családomat, ki tudjuk fizetni a számláinkat, és egyéb juttatásokat is kapok – például fizetik az egészségbiztosításomat. A pozíció nem csak pénzt ígért, hanem azt a lehetőséget is biztosította, hogy a város szenvedő lakosai felé szolgálhassak. Így negyvenévesen beiratkoztam a rendőrakadémiára. Egy évvel később Isten lehetőséget adott, hogy Wilton város rendőrkapitánya legyek.

Az újságírók előszeretettel cikkeztek kulturális szempontból legalábbis furcsának nevezhető helyzetemről. Ilyen és ehhez hasonló szalagcímeket olvashattunk abban az időben: „Egyik kezében Biblia, a másikban fegyver”. A helyzetemből fakadóan viszont szolgálni tudok a szenvedő, elveszett és reménytelen emberek felé. Sokan úgy érzik, hogy ez a párosítás furcsa, de szerintem a két funkció kiegészíti egymást. Szükségem volt a főállású polgári munkára, de ezzel is a nagy misszióparancsnak teszek eleget: só és világosság vagyok a városomban.

Ott virágozz, ahová Isten elültetett

A hivatalos statisztikák szerint az Assemblies of God felekezetben a heti fő összejövetelen megjelent emberek száma a gyülekezetek 84 százalékában nem éri el a 200 főt, 65 százalékukban a 100 főt, 36 százalékukban az 50 főt. A statisztikák szerint a legtöbb pásztor ilyen kis taglétszámú gyülekezetben szolgál, így előfordulhat, hogy nagy kihívás számukra a megfelelő anyagi fedezet biztosítása. Sok pásztor keresi, kutatja, hogy miként növekedhet tovább a gyülekezete, de a pénzhiány és a rendszeres fizetnivalók okozta nyomások miatt inkább „zöldebb legelő” után néz. Mindeközben elképzelhető, hogy Isten éppen a sátorkészítés lehetőségét akarja elénk adni, és ezzel az emberek szolgálatának egész új világa tárulna fel az imaházfalakon kívül. Sok munkalehetőség alkalmas az örömhír hirdetésére. A világi munkahelyen úgy érinthetjük meg mások életét, ahogyan maga Jézus tette: az útfélen, a kútnál, otthon, a börtöncellában. Jézus szolgálata többnyire abból állt, hogy ott töltötte be az emberek szükségeit, ahol voltak. Én is így tekintek a kétféle munkámra. Kétszer annyi lehetőségem van rá, hogy megéljem, amit prédikálok…

A rend őreként olyan lehetőségeket kapok Istentől hét közben, amelyek segítségével a gyülekezet vasárnapi látogatottságát is növelni tudom. Egyszer egy egész éjszaka egy ismerős fiatalember mellett voltam. Amikor beléptem az otthonába, éppen egy pisztolyt szegezett a halántékának. Azt mondta, hogy a felesége és a gyermekei elhagyták, ezért inkább „kijelentkezik” ebből a világból. Több órányi tárgyalás után átadta a lőfegyvert. Együtt imádkoztunk, és a következő vasárnap eljött a gyülekezetbe.

Természetesen nem minden pásztornak nyílik rá lehetősége, hogy a bűnüldözés területén helyezkedjen el. Más hivatások is kiegészíthetik a gyülekezeti szolgálatot. Jó, ha az ilyen munkára jellemző a rugalmasság, a szolgálati elhíváshoz illeszkedés és az elveszett emberek elérésének lehetősége. Ebből a szempontból nagyszerű lehet például a mentős, a pedagógus, a helyettesítő pedagógus, az értékesítési munkatárs és a buszsofőr munkája is. A lényeg az, hogy mindig készen álljuk ott virágozni, ahová Isten elültetett bennünket!

Nem csak megélhetés

Ha a kettős munkára kizárólag megélhetési forrásként tekintünk, akkor elszalasztjuk azokat a lehetőségeket, amikor a Szent Szellem rajtunk keresztül szeretne másokat megérinteni. Ez a szolgálati forma sok jó lehetőséget biztosít szenvedő világunk elérésére. A klasszikus értelemben vett teljes idejű szolgálatom alatt az íróasztalom mögött éppen az Istentől rendelt találkozásokra vágytam. Nem túl sokan jöttek be az irodámba. Időnként betévedt valaki az utcáról, ilyenkor lehetőségem nyílt személyesen szolgálni felé. A jelenlegi főállásomban viszont szinte naponta találkozok olyanokkal, akiket Jézus meg tud érinteni.

A múlt héten egy autóbalesethez hívtak. Én érkeztem elsőként a helyszínre. Az áldozat egy tizenhat éves lány volt, aki kirepült a gépkocsiból és azonnal meghalt. Egyből felismertem, hogy az áldozat, Justice, a gyülekezetünkbe jár. Szerette Jézust, így biztos voltam benne, hogy a Megváltójával van már.

A halottkém és a megyei seriff engem bízott meg a család értesítésével. Az anya is a gyülekezetünk tagja. Elmentem a munkahelyére, és elmondtam neki, hogy Justice autóbalesetben meghalt. Az üvöltéssel és könnyözönnel járó első döbbenet után elmentünk hozzájuk, hogy a testvéreivel is közöljük a szomorú hírt. A családdal együtt sírva töltött hosszú nap végén a temetkezési vállalat igazgatójával egyeztettük a végső búcsú részleteit. Az anya megragadta a kezemet, és így szólt:

– Pásztorom, senki nem lett volna nálad alkalmasabb személy lányom halálhírének közlésére!

Nehéz volt a munkám aznap, de rendőrkapitányként lehetőségem nyílt a gyászoló család felé olyan módon szolgálni, ahogyan pásztorként nem.

Azt szoktam mondani: „A világ már belefáradt, hogy mindig azt hallja, mennyire szereti őket Jézus. Látniuk kell, hogy mennyire szereti őket!” Az a megtiszteltetés adatott nekem, hogy több embert vezethettem Jézushoz rendőrkapitányi, mint pásztori minőségemben. Isten olyan ajtókat is meg tud nyitni, amelyek soha nem nyílnának meg a pásztori iroda falai között.

Jabéccal együtt imádkozunk: „bárcsak […] kiszélesítenéd határomat” (1 Krónika 4:10), és közben ráeszmélünk, hogy Isten pontosan ezt teszi a polgári munkánkkal. Nem csak amolyan másodállásféle ez, hogy könnyebben fizethessük a csekkeket; a befolyásunkat növeli, és megnyitja előttünk az imaház falain kívül található zsíros szellemi termőterületeket. A sötétség világában nagyobb területet járhatunk be, és olyan helyekre is eljutunk, ahová a gyülekezeten belül maradva talán soha.

A kettős foglalkozás egyik pozitív velejárója, hogy jobban belelátok a gyülekezetbe járó emberek szívébe. Az igehirdetésben, lelkigondozásban és kapcsolatokban személyesebben tudok feléjük szolgálni.

Nem csak ugródeszka

Régen úgy tekintettem a kettős állásomra, mint ami a szolgálatban a nagyobb lehetőségek világába repítő ugródeszka. Olyan időkről álmodoztam, amikor nem kell két helyen dolgoznom. Ha nem változtattam volna ezen a gondolkodásmódomon, akkor elszalasztottam volna az Isten királysága építésének számos lehetőségét.

Azzal kezdtem ezt az írást, hogy miért van polgári foglalkozásom a pásztori munkám mellett. A történet azonban nem ér itt véget. Anyagi szempontból nincs már szükségem a két állásra. Gyülekezetünk mára már akkora lett, hogy könnyedén gondját viselhetné a családunknak. Én viszont hagyom, hadd használjon Isten továbbra is rendőrkapitányként a településen. A gyülekezetnek jól jön a többletforrás más tevékenységekben – a misszióban és a helyi evangélizálásban. Lehet, hogy egy nap majd Isten más irányba vezet, de jelenleg elégedett vagyok a helyemmel és a szolgálatommal. Ő ad erőt mindkét munka elvégzésére, Ő állít mellém másokat a gyülekezeti szolgálatban a munka elvégzésére.

A gyülekezetem is támogatja a kettős foglalkozásomat. Ha Isten elhív, akkor Ő a részletekről is gondoskodik. Nem szabad bagatellizálnunk azt a szolgálatot, amelyre Istentől egy adott időszakban elhívást kapunk. Életek múlnak rajta. Meg kell hallaniuk az evangéliumot. Meg kell látniuk Jézust – valóságosan.

Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által.Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Általa vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét. (Zsidók 13:12–15)