Válasz a vallási pluralizmus által felvetett kihívásra

A 2001. szeptember 11. utáni világunkat vallási konfliktus bélyegzi. Sokan manapság nem a terrorizmust vagy a vallási indokból elkövetett erőszakot tekintik a globális béke és harmónia igazi ellenségének, hanem a vallási fundamentalizmust vagy totalitarizmust. A szeptember 11-i terrorcselekményre reagálva írt, „Az igazi háború”¹ c. cikkében, Thomas Friedman, a New York Times munkatársa őszintén kifejti álláspontját, miszerint szerinte a 9/11 eseményekért kizárólag a vallási totalitarizmusnak nevezett ideológia okolható: „ez egy olyan világnézet, ahol az én hitem mindenek felett áll, és csakis akkor kap megerősítést, és akkor számítok igazán buzgónak, ha minden más meggyőződésű embert elnyomok.” A szerző a bibliai gyökerekkel rendelkező valamennyi hitrendszert – a judaizmust, a keresztyénséget és az iszlámot is – ebbe a kategóriába sorolja, mivel ezek hívei hajlamosak azt hinni, hogy kizárólag ők rendelkeznek AZ igazsággal.

Friedman erőteljesen kiáll az olyan pluralista nézetek mellett, amelyek a vallási sokféleséget, az alternatív hitközösségek egyenlő elismerését támogatják. Ennek lényege a kizárólagos igazságot nélkülöző szabad hitgyakorlás. Friedman saját nézetét David Hartman rabbit idézve fejti ki kérdés formájában: „Felfoghatja-e azt az iszlám, a keresztyénség és a judaizmus, hogy Isten pénteken arabul, szombaton héberül, vasárnap pedig latinul beszél, és szívesen lát mindenkit, aki Őt saját történelmén, nyelvén és kulturális örökségén keresztül közelít hozzá?”

„A szenvedélyesség és a vallás fenntartásához szükség van-e szűklátókörű fanatizmusra, vagy esetleg Istent többféle nézettel is szemlélhetjük, azaz Isten számára nem csupán egy vallási út létezik?” Ez klasszikus pluralista stratégia a vallások sztereotipizálására, amely az abszolút igazságot „szűklátókörű fanatizmusnak” bélyegzi, és a vallásokat pusztán az egyetlen valóság különböző nyelvi, történelmi, kulturális megközelítéseinek véli. A probléma komoly következményeket von maga után, nehéz kérdések sorozatát feszegeti, melyek közül némelyek a keresztyén hit lényegére tapintanak.

Egy olyan társadalomban, amelyben egyre több vallás, egyre nagyobb kulturális sokszínűség található, hogyan viszonyuljunk mi, keresztyének felebarátaink különböző vallási meggyőződéseihez? Úgy tekintsünk rájuk, mint az ellenség által megszállt területre, melyet Krisztus nevében meg kell hódítanunk, vagy úgy, mint más úton haladó zarándokokra, akik végül ugyanoda fognak megérkezni? Ha Jézust az egész világ Urának és Megváltójának valljuk, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy a keresztyénség az egyetlen igaz vallás, és nincs igazság és semmi jó egyetlen más vallásban sem? Ha minden vallás azt állítja, hogy ő maga az igazi, és küldetésének tekinti a más hitűek megtérítését, az nem fogja felerősíteni a vallási bigottizmust, fanatizmust és az emberek közti harcot?

A pluralizmus csábítása

A vallások és kultúrák sokfélesége emberemlékezet óta a közösségi lét szerves része. A modernizáció és a globalizáció kettős ereje viszont nagy lendületet adott az immár teljesen modern jelenség elterjedésének. Ez igaz mind a társadalmak által tapasztalt kulturális sokféleség, mind a globális kulturális környezet e valóságra adott válaszát tekintve. Míg a pluralitás egyszerűen a kulturális és vallási sokféleség tényére utal, a pluralizmus sokkal inkább azt az egyenrangú látásmódot jelenti, mely a vallási igazság tekintetében a vallások hozzávetőleges egyenértékűségét hirdeti.

A pluralizmus álláspontja szerint egyetlen vallás sem állíthatja magáról, hogy normatív jellegű, mindenek felett álló lenne – minden vallás az isteni valóságra adott összetett történelmi és kulturális háttérrel rendelkező emberi válaszok összessége – jónak, egészségesnek kell tartanunk a vallási gyakorlatok és kifejezésmódok sokféleségét, és el kell ismernünk, hogy az üdvösség [megvilágosodás, felszabadulás] a maga módján minden vallásban jelen van.

Történelmi és társadalmi tényezők összetett halmaza vezetett a pluralizmus mai vonzerejéhez. Az emberiség történelmének nagy részében az emberek etnikai és kulturális elszigeteltségben éltek másoktól. A globalizáció fejlődése következtében viszont soha nem látott közelségbe kerültek különböző vallású és kultúrájú emberek. Az utazás és a technológia a népek és kultúrák olyan szintű keveredését tették lehetővé, mely szüleink idejében még elképzelhetetlen volt.

Az egész földet behálózó összekapcsolódások mára végérvényesen megváltoztatták a világunkat: bolygónk a különféle hatások kusza hálójává vált. Ezáltal a kulturálisan „más” már kevésbé idegen és szokatlan számunkra, aminek következményeként egyre inkább elfogadjuk a másságot. Az összekeveredő kultúrák fontos mellékterméke az etnikai és vallási sokféleség idealizálása, valamint a vallásban található abszolút igazság állításával szembeni szkepticizmus.

A kultúrák modern találkozása lehet egzotikus és üdítően újszerű élmény, de egyben tele van feszültséggel is, és benne rejlik az erőszak veszélye is. A legtöbb kultúra szívének kellős közepén elhelyezkedő vallások korunk legerőteljesebb konfliktusforrásaivá váltak.

A vallási fundamentalizmus tehát újabb olyan tényező, amely a pluralizmus vonzerejét fokozza, hiszen többek érvelése szerint a bármely vallásban jelen lévő fundamentalista ideológia többnyire a más vallásokkal szembeni gyűlöletet, gyanakvást és félelmet kelti fel követőiben. Számos nemrég készült, a vallási terrorizmus felemelkedését vizsgáló kutatómunka szerint a vallási fundamentalizmus és a terrorista erőszak gyakorta összefonódik.² Ebben a kontextusban a pluralizmus vonzó ideológiai alapként szolgál a társadalmi nyugalom megteremtéséhez.

A pluralizmus kihívása

A pluralizmus ideológiája egyre fokozottabban nyert hitelt és növelte befolyását az utóbbi évtizedekben. Nem hivatalosan, de hagyományt teremt a mai oktatásban, széles körben jelen van a kortárs populáris kultúrában, masszívan beásta magát a szórakoztatóiparba és a médiába. Emellett viszont igazi aggodalomra az ad okot, hogy egyre nagyobb elfogadottságra lel hithű keresztyének körében is. Vegyünk csak példaként két keresztyén mondatot, melyet Christian Smith szociológus amerikai keresztyénekről szóló tanulmányban találunk:

„Nem hiszek a misszionáriusok munkájában. Ha orvosi segítséget nyújtunk Afrikában, vagy az embereket gazdálkodásra tanítjuk, az rendben van. De ha azért megyünk Japánba, hogy a sintoistákat megtérítsük – na, az már nem! Ha ők jönnének ide, és ugyanezt próbálnák tenni velem, begurulnék. Szerintem nekik is megvan minden joguk, hogy ugyanígy érezzenek. A keresztyénség nagyszerű. Én egyértelműen keresztyénnek vallom magam. De hiszem, hogy másoknak is megvan a joguk arra, hogy abban higgyenek, amiben csak akarnak; ha pedig ezért a pokolba kerülnek, akkor egyszerűen csak rossz utat választottak.”

„Olyat állítani, hogy más vallások tévednek, nagyon önközpontú és egoista dolog. Azt sem tartom helyénvalónak, hogy minden vallás ugyanarra az Istenre mutat. Bármi is legyen, ami téged megmozgat, azzal nekem semmi bajom, tőlem hihetsz bármiben. Halandók vagyunk. Kinek van joga ahhoz, hogy megmondja mi helyes és mi a rossz? Ha a hited segít leélni az életed, értelmet ad neki, akkor az már elég.”³

Ezek a gondolatok nem radikális relativistáktól vagy ateistáktól származnak, hanem magukat keresztyéneknek valló hívőktől, akik bedőltek a pluralista ideológiának, és Krisztust egynek tartják az Istenhez vezető sok lehetséges ösvény közül.

A pluralizmus fontos kérdéseket vet fel a keresztyén misszió és maga a keresztyénség természetével és céljával szemben. A keresztyén evangélium szerint minden ember vétkezett, szüksége van a megváltásra, Isten pedig üdvözíteni szeretne minden fajú, kultúrájú és vallású embert a földön. Azt is hirdeti, hogy Isten megváltása egy bizonyos személyen – Jézus Krisztuson – át ér el bennünket: Isten mindent eldöntő önleleplezésén keresztül, aki magára vette a világ bűneit. Továbbá az evangélium szerint egyedül a Krisztusba vetett hit által kerülhet az ember megfelelő kapcsolatba Istennel. A pluralizmus elutasítja ezt, az evangélium ezen olvasatát intellektuálisan tarthatatlannak és erkölcsileg visszataszítónak tartja, ezzel pedig a keresztyén hit idegközpontját sújtja három kritikus ponton.

Először is a pluralizmus megkérdőjelezi a történelmi keresztyénség állítását, miszerint kiváltságos módon részese az Isten egyedi kinyilatkoztatásának, melyet a protestáns kánon 66 bibliai könyve tartalmaz. A pluralisták hangsúlyozzák, hogy a más vallások iránti tolerancia okán a keresztyéneknek a Bibliával megegyező fennhatóságú forrásként kell elfogadniuk más vallású emberek szentírásait. Míg a bibliai keresztyénség állítása nyomán az általános kinyilatkoztatás tana valóban ad alapot a más vallásokban található igazság elismerésére (Róma 1:18; 2:12–16; Cselekedetek 14:15), ez önmagában nem hordozza a Krisztus kinyilatkoztatásában fellelhető tekintélyt, üdvözítő értéket.

Másodszor, úgy tűnik, hogy a pluralizmus a keresztyén hit központi, hitalapul szolgáló állítását veszi össztűz alá, amely szerint a Názáreti Jézus nem csupán egy volt a sok vagy legnagyobb emberi vallási alakok közül, hanem Ő maga az örök Isten meghatározó önleleplezése. A pluralisták ezt arrogáns állításnak és lehetetlen akadálynak tartják a vallásközi harmónia mozgalmában, mely oly’ elengedhetetlen a világbékéhez. Nézetük szerint, míg a keresztyének egyedinek és normatívnak tartják Jézust saját életükben, nem tarthatják annak egyetemes értelemben. Jézus Megváltója lehet a keresztyéneknek, de nem Ő az egyetlen Megváltó a népek számára. A pluralisták tehát radikálisan revizionista krisztológiát alakítanak ki, amely lényegében minden fajsúlyos kijelentést megvon Jézustól.

A pluralizmus harmadik súlyos problémája az a meggyőződés, amely szerint a különböző vallások mind ugyanahhoz a célhoz vezetnek. A különféle vallási tradíciók így csupán az egymástól eltérő környezetben létrejött reakciók, bennük az ember lényegében ugyanazt a megváltást/megvilágosodást éli meg. A pluralisták feltételezése szerint az őszinte, erkölcsi tiszteletnek örvendő emberek egyszerűen nem tévedhetnek alapvető vallási hitük tekintetében, különösen, ha e hit és gyakorlat előnyös hatásokkal is jár. Ez a látásmód érhetően vonzó, de sajnos egyértelműen aláaknázza a keresztyén misszió alapjait és célját.

A pluralizmus leleplezése

A pluralizmus széles skálán jelentkezik: a meglehetősen kezdetleges, kiforratlan intuitív gondolkodástól kezdve (hogy Isten minden őszinte és jó embert befogad, aki hisz valamiben, sőt még azt is, aki nem hisz) egészen a kifinomult filozófiai modellekig mindent megtalálunk. De tartható-e a pluralista álláspont? Nemigen sőt, talán egyáltalán nem, amennyiben tényleg komoly bibliai védelem alá szeretnénk venni ezt az eszmét. E tan viszonylag új trendnek mondható, melynek kevés támogatottsága van – vagy egyáltalán semmilyen támogatottsága nincs – az egyháztradícióban. Következésképpen a pluralista eszmefuttatásokban használt teológiai kritériumok meglehetősen önkényesek. A pluralizmust is megmérhetjük, és saját ismérvei szerint fog hiányosnak találtatni. Láthatjuk, hogy mind empirikus, mind logikai értelemben szétesik, ha e két gondolatmenetre támaszkodva vonjuk kérdőre: (1) Tényeken alapszik? A vallásokról és a vallási gyakorlatokról szóló tényleges adatok alátámasztják a pluralista állítást? (2) Van értelme? Logikailag koherens és következetes eszme, mely alternatív megoldással szolgál a vallási sokféleség problémájára?

Összhangban van a tényekkel?

Az első nagy probléma, mellyel a pluralisták vitatkozni kényszerülnek, az egymásnak ütköző igazságok problémája. Valóban gyakorlatilag ugyanazt állítják a különböző vallások, ugyanazt az igazságot tanítják? Ha csak futólag vesszük át a világ élő vallásait, már abból markánsan kirajzolódnak az alapállításaikban lévő különbségek. Illusztrációképpen hasonlítsunk össze három főbb hittételt a világ három főbb vallásából.

Milyen Isten [a legfőbb lény]? Az iszlámban Allah az egyedül örökkévaló, teremtő Isten. A muszlimok a Teremtő és a teremtmény közti különbség összemosására tett minden kísérletet bálványimádásnak tartanak. A legfőbb lény gondolatát nem fogadja el minden buddhista. A Theravada buddhizmusban a nirvana jelenti az örökkévalóságot – amely a minden kötöttség megszűnése; a Mahayana buddhizmusban Dharmakája, Buddha mindent magában rejtő, megtestesült törvénye a mindenek feletti lét lényege. A Zen buddhizmusban ez pedig a sunyata, vagy magyarul az üresség.

A hinduizmusban az örökkévalóság legmagasabb filozófiai teóriája monisztikus: az abszolút, személytelen Lény az advaita Vedanta filozófiában szereplő nirguna Brahman. A népszerű hinduizmus másrészt politeista vallás, melynek pantheonja döbbenetes számú – 330 millió férfi és női – istenséget tart számon. A hinduizmuson belül vannak monoteista szekták és ateista hinduk, akik pusztán materialisták.

Mi az emberi természet problémája? Az iszlám számára a végső bűn az ún. „shirk”, azaz bálványimádás, vagyis Allahon kívül bármilyen más istenség imádata. Ez kétség kívül ítéletet von maga alá. A bűn leginkább gyengeség, hiba vagy tökéletlenség, mintsem az ember természetének és akaratának radikális romlottsága. Míg vannak apróbb különbségek, a hinduizmus és a buddhizmus egyaránt vallja, hogy az ember a szanszára (lélekvándorlás) csapdájában van, mely az újjászületés és vándorlás karma szerinti ciklusa. Itt az emberi létezés alapvető problémája nem az erkölcsi bűn, hanem a valóság igaz természete felőli belső, ősi tudatlanság.

Milyen az üdvösség/megszabadulás? Az iszlám szerint a hűségesekre dicsőséges üdvösség vár a jövőben: az Ítélet napján Allah befogadja majd azokat, akiket méltónak tart a Paradicsom örömeire. A hinduizmusban az üdvösség a moksha – a karma és az újjászületés ciklusának láncaitól való teljes szabadulás. Ez az ember számára három út közül eggyel elérhető: az önzetlen és érdek nélküli cselekedettel [karma marga]; a misztikus tudás útján [jnana marga]; vagy pedig egy személyes istenséghez való áldozáson keresztül [bhakti marga]. Minden buddhista úgy tekint az üdvösségre, mint a nirvánán keresztül a szanszárából történő szabadonbocsátásra, a vágy és az újjászületést okozó feltételek teljes megszűnésére. Habár vannak, akik ezt kizárólag saját erőfeszítéseiken keresztül hiszik elérhetőnek, mások pont ezt tartják hiábavalónak és tartják fent, hogy kizárólag a másik irgalmába és érdemeibe vetett hit hozhat megvilágosodást.

Személyes vagy személytelen a legfelsőbb lény? Vajon csak egy Isten van, vagy sok istenség, vagy egyáltalán nincs semmilyen felsőbb Lény? Az ember problémája tudatos bűn eredménye, vagy csupán kozmikus illúzió? Az üdvösség szabadon bocsátás az újjászületés körforgásából, vagy boldog, érzéki paradicsom ígérete a hűségesek jutalmaként?

Túlságosan sok különböző hittétel létezik a sokféle vallásban és nagyon sok kardinális jelentőségű állítás valójában kölcsönösen összeegyeztethetetlen. Ez kényszeríti a pluralistákat arra, hogy a vallási tanok és gyakorlatok egyfajta mérséklő újraértelmezését alkossák meg, mely gyakorta elfogadhatatlan a vallások hagyományos követői számára. A pluralista érv tehát, miszerint különböző hittételei ellenére minden vallás nagyjából egyenlően igaz, egyértelműen tarthatatlan. A tények egyszerűen nem támasztják alá ezt az érvet. A pluralista ideológia képviselőinek meg kell „vagdosniuk” tehát e tényeket, ha elméletüket tartani akarják.

Észszerű az elmélet?

A pluralista meglátás lényeges előtétele, hogy ha a különböző vallások beáldoznák saját megkülönböztető, tradíciókra alapuló jegyeiket a pluralista megközelítés érdekében, a vallási harmónia automatikusan jönne magától. A pluralista tézis arra a feltételezésre alapszik, hogy nem létezik privilegizált vallási tradíció. Így a kritikus kérdés a számukra: Létezik tradíciómentes megközelítés?

Tegyük próbára ezt korunk egyik vezető pluralistájának, John Hick nézeteinek tükrében. Hick nézete szerint a legjobb hipotézis, mely a vallási pluralitást pozitívan magyarázza a következő: Minden egyes vallás ösvény a Valósághoz. Ez a legkönnyebben elfogadható tézis, mivel vallások széles körének szolgáltat igazságot. A „Való” végérvényesen leírhatatlan és bizonyosan nem meríthető ki a különféle vallások megfogalmazásaival, melyek mind részben igazak és részben hamisak.⁴

A bökkenő viszont egyszerű: Honnan tudja Hick, mi igaz és mi hamis a különféle vallások igazságnézetében? Milyen kritériumokat használ ilyen vélemények megformálásakor? Konkrétabban: mire alapozza Hick a Való természetéről tett megállapításait? Hick Való-meghatározásába mindennek bele kellene tartoznia, de valójában kizárja a teljes vallási ortodoxiát – keresztyént és nem keresztyént egyaránt – melynek állítása szerint a Való már kijelentette magát. De milyen módon utasítja el Hick az egymásnak ellentmondó összes állítást, és minősíti hamisnak? Feltételezésének alapja a liberális modernizmus tradíciónkénti kiindulópontja, vagyis a keleti misztikus monizmus.

Ez az a pont, amelyen a pluralista projekt szánalmas kudarcot vall: téves az a feltételezés, miszerint ki lehet alakítani egy minden vallás felett álló előnyös nézőpontot, amelyből magasabb rendű, teológiailag semleges kritériumhalmaz formázható a vallási igazságkijelentések értékelésére. A tények azt mutatják, hogy nem létezik ilyen kiváltságos, minden felett álló nézőpont. Mint minden más vallás igazsággal kapcsolatos állításai, úgy a pluralistákéi is elkerülhetetlenül csak a hagyomány keretein belül értelmezhetőek. Ez tehát a pluralista nézőpont legkomolyabb gyengesége: óriási logikai következetlenséggel, önmagának ellentmondva megkísérli elvenni a jogot minden más vallástól, hogy kizárólagos igazságállításokat tegyen – miközben önmaga, a pluralizmus, tradícióspecifiukus kritériumokat használ a vallási hittételek értékeléséhez.⁵

Mivel minden pluralista elkötelezetten ragaszkodik a tradícióspecifikus igazságkritérium valamely formájához, a pluralizmus valójában nem is létezik. Amikor leleplezzük a pluralista ideológiát meglátjuk, milyen is valójában: alternatív, szinkretista vallási ideológia, mely kizárólagos állításokat tesz a valóság természetéről éppúgy, ahogyan más vallási hitrendszerek is.

Az összehasonlíthatatlan Krisztus – a pluralizmus végzete

Jézus üzenetének értelmezéséhez egyetlen kiindulási pontunk lehet, ez pedig Jézus maga: mit mondott Jézus? Mit állított cselekedeteiről? Kinek mondta magát? Az Újszövetség olyan emberként mutatja be, akihez fogható nincsen. Születése csoda. Azt állítja magáról, hogy isten: hatalma van bűnöket megbocsátani, halottat feltámasztani, megítélni a világot. Előrevetíti saját halálát és feltámadását, és utána valóra is váltja ezeket. Életének krónikásai meg voltak győződve arról, hogy Ő maga a testet öltött Isten. Bizonyosak voltak abban is, hogy életével, halálával és feltámadásával Isten minden ember számára gondoskodott az üdvösségről.

Ha bármely okból kételkednénk az Újszövetség megbízhatóságában, és a benne lévő, Krisztus életéről és szolgálatáról szóló tanúság nem győz meg bennünket, a legjobb, ha egyszerűen elhagyjuk Krisztust és a keresztyén hitet. Nincs jogunk ahhoz, hogy önkényesen kiválogassunk a tényeket az Újszövetségből, és saját ízlésünk szerinti Jézust formázzunk, aki illeszkedik előre gyártott elképzeléseinkhez. Pontosan erre tesznek kísérletet a keresztyén pluralisták, de kudarcot vallanak benne, mivel a pluralizmus pont ebben lel végzetére: amikor szembesülnie kell a senki mással össze nem hasonlítható Krisztussal, aki így jelentette ki magát: „én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14:6).

Jézus Krisztus követőiként feladatunk nem az, hogy időtlen igazságok halmazát vagy valamely kifinomult etikai rendszert osszunk meg az emberekkel. Ehelyett az Ő történetét – Jézus történetét kell elmondanunk. Nem mi találtuk ki ezt a történetet. Isten bízta ránk, és nincs jogunk ahhoz, hogy változtassunk rajta, vagy megtartsuk magunknak. A lehető legjobbat megpróbáljuk kihozni magunkból, hogy e történetet erőltetés nélkül, érzékenyen és alázatosan adjuk tovább más hitet valló felebarátainknak. (1Péter 3:15). Maradjunk toleránsak, és engedjük másoknak, hogy szabadon gyakorolják saját hitüket úgy, ahogyan mi magunk is szeretnénk ezt tenni. Ne hagyjuk figyelmen kívül mindazt az igazságot, jóságot vagy szépséget sem, melyet észreveszünk más hitvallású emberek meggyőződésében, kultúrájában vagy életvitelében. Mindemellett soha ne hagyjuk abba az igazság hirdetését: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről” (1János 1:1) – aki a mi egyedi, semmivel sem összehasonlítható Krisztusunk, a világ Üdvözítője.

Jegyzetek

1. The New York Times [2001. november 27.].
2. Mark Juergensmeyer „Terror in the Mind of God: The Global Rise of Religious Violence” c. műve hátborzongató betekintést ad a vallási erőszakkal átitatott kultúrák világnézetébe és a főbb vallási hagyományok (pl. a keresztyénség, az iszlám, a hinduizmus, a judaizmus, a buddhizmus, a szikhizmus) igaz híveinek vég nélküli fanatizálásába. (London: University of California Press, 2000).
3. Harold Netland, Encountering Religious Pluralism: The Challenge to Christian Faith and Mission (Leicester: Apollos, 2001), 13–14. o.
4. Netland, 221–31. o.
5. Lásd Gavin D’Costa „The Meeting of Religions and the Trinity” c. éles kritikáját (New York: Orbis, 2000), 19–47. o.

További olvasmányok

• Wright, Chris. 1997. Thinking Clearly About the Uniqueness of Jesus. Crowborough: Monarch.
• Fernando, Ajith. 2001. Sharing the Truth in Love: How to Relate to People of Other Faiths. Grand Rapids: Discovery House.
• Netland, Harold. 2001. Encountering Religious Pluralism: The Challenge to Christian Faith and Mission. Leicester: Apollos.