Szekálás helyett szolgálás – az LGBT-családok iránti könyörület

A homoszexualitás témája a társadalomban is és a gyülekezetben is vitákat vált ki. Az LGBT-kategóriába sorolt egyének és a partnerük, gyermekeik felé irányuló szolgálat kihívást jelentő, nagyon valós, egyedi lehetőségeket rejt a pünkösdi egyház számára. Beszélgetésünkben Rick Cole, a Capital Christian Center gyülekezet (Sacramento, Kalifornia, USA) vezető lelkésze osztja meg az LGBT-közösség felé való szolgálata során kialakult meglátásait. Eme érzékeny témát taglaló gyakorlatias gondolatai segítségével a pünkösdi szolgálattevők felkészültebben foglalhatnak állást, jobb vezetővé válhatnak.

Beszélgetés Rick Cole-lal

Kérlek, beszélj a saját magad és a gyülekezet által az LGBT-hátterű emberekkel kapcsolatban szerzett tapasztalatokról!

Cole: Az LGBT-közösség felé való szolgálat terén betöltendő feladatommal kapcsolatban körülbelül öt évvel ezelőtt éltem át azt, amit igazából kinyilatkoztatásnak neveznék. A vasárnapi alkalom után odajött a gyülekezetünk egyik tagja, és kifejezte aggodalmát egy munkahelyi dologgal kapcsolatban. A CARES (Center for AIDS Research, Education and Services – AIDS-kutatási, -felvilágosítási és szolgálati Központ) nevű szervezetnél dolgozott dietetikusként. Jó néhány ügyfelük a HIV/AIDS előrehaladott stádiumában volt már, és utolsó napjaikban senki sem volt ott, hogy szellemi útmutatás nyújtson és értük imádkozzon. Azonnal felajánlottam, hogy örömmel segítek, ha tudok.

Megszervezte, hogy az intézményben körbenézhessek. Amikor bemutatott az orvosoknak, gyógyszerészeknek, pszichológusoknak és más szakembereknek, megdöbbentett, hogy mennyire meglepődtek, amikor elmondtam, hogy a Capital Christian Center gyülekezet pásztora vagyok. Igaz, hogy a HIV/AIDS nem kizárólag melegek körében terjedő betegség, de a segíteni kívánók között legtöbben az LGBT-közösséghez tartoztak. A városban melegellenesnek ismertek, így meglepődtek, hogy ott látnak az intézményben.

Feldúltan, bűnbánattal tértem vissza az irodába. Miért nem vesznek részt keresztyén vezetők a HIV/AIDS-betegek megsegítésében? Miért tűnik úgy, hogy míg a melegközösség hatalmas könyörületről és szeretetről tesz tanúbizonyságot, a keresztyének csak ítélkeznek, gyűlölködnek? Ha a reménység és örökélet evangéliuma minden bűnösnek szól, akkor mit tehetek az általam e reménység LGBT-közösségnek címzett kommunikációjában felépített falak lebontásáért?

Nagyon elköteleztem magamat Isten Igéje általam megértett igazságának hirdetése mellett. Minél hangosabban, annál jobb. Előfordulhat vajon, hogy a meggyőződésem helyes, de a módszereim nem hatékonyak? Megkeményedett-e a szívem azok iránt, akikért Jézus sír?

Néhány nappal később egy gyülekezeti alkalmon az igehirdető arról beszélt, hogy a családjában az a szokás, hogy étkezés előtt imádkoznak és egy igeverset is megosztanak egymással. Szerette volna humorral oldani a hangulatot, így elmondta, hogy kedvenc igeverse a János 11:35: „Jézus könnyekre fakadt.” És már lehetett is enni… Mindenki nevetett, de mélyen a szellemembe hatoltak ezek a szavak. Milyen érzelem van bennem, amikor az LGBT-közösség tagjaira gondolok? Düh? Undor? Megvetés? Gúny? A Lukács 19:41-ben ezt olvassuk: „Amikor [Jézus] közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta…” Hamarosan meghal a bűnük, lázadásuk miatt, és mégis könyörületesség, szomorúság indítja meg a lelkét. Ezeket a gondolatokat a Szent Szellem kinyilatkoztatásaként éltem át. Azon tűnődtem, mi lenne, ha nem „kiabálnék” többé a melegekkel, hanem elkezdenék inkább könyörülettel, szeretettel szolgálni feléjük.

Még azon a héten felhívtak a CARES-től, és megkérdezték, hogy vállalnék-e szolgálatot abban a bizottságukban, amelyet a HIV/AIDS városunkbeli terjedésére adott válaszunk kialakítására hoztak létre. Az „Are You The Difference?” („Előre mozdítod-e a dolgokat?”) elnevezésű kampány a betegség korai felismerésével és a rendelkezésre álló, a HIV/AIDS terjedését gyakorlatilag megszűntető kezeléssel kapcsolatos felvilágosítást tűzte ki célul. Elmondtam nekik, hogy megtiszteltetés lenne számomra, ha szolgálhatnék.

Amikor a szervezet vezetőségének egyik tagja meglátta a nevemet a bizottsági névsor jóváhagyásra váró listáján, hangosan kifejezte tiltakozását, és azzal fenyegetőzött, hogy ha beengednek a bizottságba, akkor lemond. Melegjogi aktivistaként meg volt róla győződve, hogy ellenség vagyok. A vezetők arra kérték, hogy legalább találkozzék velem személyesen, és utána döntsön.

A belvárosban leültünk egy kávéra. Hevesen tiltakozott a részvételem ellen. Azt mondtam neki, hogy ha majd a jelenlétemmel nem a közös célt szolgálom, akkor én magam fogok kilépni a folyamatból. A hozzáállása lágyulni kezdett, és egy óra múlva barátok voltunk.

Azóta is körülbelül havonta egyszer találkozunk, hogy jobban megismerjük egymást, és arról beszéljünk, hogyan mozdíthatjuk előre a városban a dolgokat. Katolikus neveltetést kapott, majd ateista lett, és több mint 30 évig be sem tette a lábát a templomba. Már háromszor járt a gyülekezetünkben, és nemrégen újságolta nekem, hogy most már nem ateista, hanem agnosztikus. Még nem került pont a történet végére, de tudom, hogy Isten őt is szereti. És azt is tudom, hogy én is szeretem.

Milyen szellemi szükségleteik vannak az LGBT-háttérből érkezőknek?

Cole: Bizonyos szükségletek általánosak, a nemi hovatartozástól függetlenek. Éppen akkora szükségük van az üdvösségre és a Szent Szellem folyamatos munkájára, mint bárki másnak a világon. Ugyanakkor egyedi szükségleteket is látok. Őket is emberként, nem pedig tárgyként kell kezelnünk. Arra van szükségük, hogy szeressék és ne gyűlöljék, befogadják, ne kerüljék őket. Szükségük van rá, hogy meghívják, ne pedig távol tartsák őket. Gyengéd beszélgetés, nem hangos kiabálás kell nekik.

Egy vasárnapi összejövetelünkön, az igehirdetés közepén úgy döntöttem, egy kicsit kísérletezek. Kifejtettem, hogy miként tudom az emberek gondolkodását irányítani, sőt manipulálni azzal, amit és ahogyan mondok. „Beszéljünk például a homoszexuális közösségről” – mondtam.

Felemeltem a hangomat, és egyre növekvő hevességgel folytattam: „Egy nap minden térd meghajol és minden nyelv megvallja, hogy Jézus Krisztus Úr! És azon a napon sokakat az örök sötétségre küldenek… Valamennyi homoszexuális megfizet a bűnéért. A pokol tüzében ég majd!”

A jelenlévők egyik fele elkezdett tapsolni. Visszavettem a hangerőből, és szomorúan hozzátettem: „Éppen most támasztottátok alá a mondandóm lényegét. A mennyben nem örülnek a bűnös vesztén. Akkor miért tennénk mi? Valamennyi ember felé szomorúan, könyörülettel kell közelednünk.”

Szerintem az LGBT-hátterű embereknek leginkább arra van szükségük, hogy mások fontosnak, szeretetreméltónak, értékesnek lássák őket. Akkor van esélye, hogy az evangélium a szívüket megérintse és változást idézzen elő bennük, ha így tekintünk rájuk!

Az evangéliumközpontú szolgálat a bűnösnek igent mond, a bűnnek nemet. Hogyan fest ez az igen–nem dolog az LGBT-háttérből érkezők esetében?

Cole: Az a férfi, akit korábban említettem – aki ateistából agnosztikus lett –, egy helyi kórház adminisztrátora. Mély gondolkodó, és elég jól ismeri az Igét. A beszélgetésünk sokszor a Bibliára terelődik; próbáljuk megérteni, kicsoda Isten. Az első számú nehézség ezekben a beszélgetésekben az, hogy számára a Biblia már nem Isten tökéletes szava, amelynek az ember életében súlya lenne.

Egyszer így fordultam hozzá: „Tudom, hogy nem tartod a Bibliát Isten beszédének, ezért néha nehezen tudom kifejteni az álláspontomat. Én hiszem, hogy a Biblia Isten szava, és ezért nagyon nagy felelősségnek tartom, hogy a tőlem telhető legjobb módon képviseljem mások felé. Ezért, ugyan csupán néhány helyen találunk közvetlen utalást a homoszexualitásra, de ezeket a helyeket nem kerülhetjük meg. Nem szeretném félremagyarázni azt, amit Isten mondott. Szeretlek téged, és felelősnek tartom magam, hogy elmondjam: Isten a homoszexualitás gyakorlatát bűnnek tekinti. Mi a véleményed ezzel kapcsolatban? És ezek után mi a véleményed rólam?”

Eléggé meglepett a reakciója… „Ez a megközelítés eddig még soha nem jutott eszembe. Értem, hogy mi a dilemmád. Istenhez is hű szeretnél maradni, de ugyanakkor a baráti közeledésedet, és az irántam érzett aggodalmadat is ki akarod fejezni. Ezt az álláspontot értékelem. Még mindig nem értek veled egyet, de nem bántó, hogy ezt képviseled.”

Továbbra is ilyen szókimondó párbeszédet folytatunk, de mindig a könyörület, a megfontoltság, a meggyőződés légkörében. Még most is a szellemi felfedezőutunkat járjuk, és azért imádkozom, hogy a Szent Szellem kinyilatkoztatásával teljesen hitre jusson.

Úgy tűnik, más érzelmi reakciót vált ki belőlünk az elvált, a szabad szerelemben élő, a büszke, a csaló, a hazug, az alkoholista, a kábítószeres, a dühös, a magán uralkodni nem tudó személy. Reménységet kínálunk neki, lehetőséget arra, hogy kegyelemben részesüljön. Tárt karokkal várjuk az imaházba.

Egyértelmű, hogy nagyon nehéz megtalálni a meggyőződés és szeretet helyes egyensúlyát, az abszolút igazság és a kegyelem útját azok számára, akik még nem hisznek. Intenzív imádkozás és kutatás kell hozzá. De megéri, hiszen lelkek sorsáról van szó! Isten nem mondott le róluk. Én sem fogok…

Hogyan éri el a gyülekezetetek az LGBT-hátterűeket?

Cole: Nincsen kifejezetten az LGBT-hátterűeket célzó külön szolgálatunk. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy szeretet- és könyörületteljes légkört teremtsünk, és hogy a közvéleményt tisztában legyen azzal, hogy a nagy szellemi utazásunk mindenki számára elérhető, aki részt szeretne venni benne. Nem teszünk különbséget abban, hogy kit látunk szívesen és kit nem. Mindenkit szívesen látunk. Jézus azt mondta, hogy menjünk el az utakra és a kerítésekhez, és mindenkit „kényszerítsünk” bejönni (Lukács 14:23). Legjobb tudásunk szerint hidat, nem pedig akadályt akarunk építeni.

A gyülekezetünkben külön szolgálatot tartunk fenn a speciális igényű családok számára. Jól képzett munkások szolgálnak a gyermekek felé, hogy a szülők azzal a tudattal vehessenek részt a gyülekezeti alkalmon, hogy a gyermekük jó kezekben van. Ennek gyorsan híre terjed az érintett családok körében, így ez a szolgálat sok új látogatót vonz.

Egyszer egy vasárnap egy apa elhozta sajátos nevelési igényű fiát a foglalkozásra. A vezetők elbeszélgettek vele, és kiderült, hogy hallott erről a lehetőségről, ezért elhozta a fiát, ő pedig elmegy reggelizni, utána jön is érte. A következő héten megint eljött, a vezetők pedig arra invitálták, hogy a gyülekezeti összejövetelre is maradjon. Azt válaszolta, hogy szerinte nem jó ötlet, mert a társa az autóban várja. Ekkor arra bíztatták, hogy a társát is hívja be. Udvariasan visszautasította, majd reggeli után visszajött. Ez három-négy hétig így ment, majd végül elhitte, hogy talán mégis szívesen látják a gyülekezeti alkalmon is. Partnerével együtt bement a nagyterembe, ahol barátságos, szeretetteljes légkör fogadta. A dicséret megindította, a tanítás megszólította őket. Elkezdtek rendszeresen járni. Egyszer sem, semmilyen helyzetben sem próbáltak az életvitelükkel hencegni, elmenve mellettük az ember még azt sem feltétlenül vette észre, hogy egy párt alkotnak. Nem próbálják a meleg propagandát erőltetni. Őszinte vágy van bennük arra, hogy Isten az életükben jelenlegyen.

Nemrégen egy vasárnap egyikük valamelyik pásztorral ült a kávézóban, és arról kezdett beszélni, hogy érzései szerint esetleg változtatnia kell majd az életmódján. Úgy érzi, hogy a Szent Szellem a cölibátus irányába terelgeti. Ott vagyunk mellette, hogy segítsünk neki Isten szerinti döntést hozni, Jézus személyét és üzenetét követni. Győz a szeretet!

Hogyan nevel tanítványt a gyülekezetetek LGBT-hátterű emberből?

Cole: Az LGBT-háttérből jövők tanítványképzését egyéni alapon közelítjük meg. Minden egyes helyzet egyedi; érzékenységet, nagyfokú körültekintést igényel. Nincs olyan megoldás, amelyet minden helyzetre rá lehetne húzni. Türelmesnek kell lennünk. Nem határoztuk meg előre, hogy kinek, mikor, hol kell tartania a nagy szellemi felfedezőútján. Szellemi megítélésre, a Szent Szellem és a Szentírás vezetésére támaszkodunk.

A múlt nyáron látásátadó összejöveteleket tartottunk szerda esténként, ahol a gyülekezeti tagjaink kérdéseire is időt szántunk. Amikor az LGBT-közösség iránt tanúsítandó könyörületességről beszéltünk, az egyik tagunk azt kérdezte, hogy meddig engedjük gyülekezetbe járni a meleg ember, ha az életmódja nem változik. „Amennyi időre csak szüksége van ahhoz, hogy változzék!” – mondtam.

Ha valaki egyértelműen a saját céljait próbálja erőltetni, nyíltan lázadó, akkor a szükséghelyzetre megfelelő módon reagálunk fegyelmezéssel. Ezzel ellentétben, ha valaki őszinte szándékkal tényleg a szellemi felfedezés útját járja, mindaddig mellé állunk segíteni, míg meg nem valósul az Isten Igéjének való engedelmesség. Ha szabályokat kezdünk felállítani, akkor a vallásosság légkörét teremtjük meg, ami számunkra kényelmes, de a segítséget kereső ember számára káros.

Milyen egyedi szükségleteik vannak az LGBT-háttérből érkező szülők gyermekeinek?

Cole: Ez nagyon új terep számunkra. Szerintem mi magunk is most fedezzük fel ezeket az egyedi szükségleteket. A kutatásaim azt mutatják, hogy a meleg szülők gyermeke nem szembesül nagyobb kockázattal, hogy ő maga is meleg legyen, mint a heteroszexuális szülők gyermeke. Ennek fényében az a legszükségesebb számukra, hogy ugyanúgy kezeljük őket, mint bármely más gyermeket.

Annyira egyedi és új számunkra, hogy nincs dogmatikus válaszom erre a kérdésre. Általánosságban arra buzdítanék mindenkit, hogy ne különítsük el őket valamiféle különleges kezelésre. Ha ők kérdeznek, akkor kérjünk Istentől bölcsességet és kérjük ki olyan személy tanácsát, aki már volt ilyen helyzetben.

Hogyan töltheti be az egyház ezeknek a gyermekeknek a szükségleteit?

Cole: Az a legjobb, ha befogadjuk, szeretjük és arra bíztatjuk őket, hogy az Istentől kapott életcéljukat betöltsék.

A homoszexualitás témája a társadalomban is és a gyülekezetben is vitákat vált ki. Szerinted hogyan beszéljen róla és vezessen ezen a területen a keresztyén szolgálattevő?

Cole: A gondolkodásomat, megközelítésemet ebben a megosztó témában is a nagy misszióparancs alakítja. Jézus nem osztotta csoportokra a társadalmat, és nem határozta meg, hogy kiket kell elérnünk és kiket nem… Szeretete és kegyelem örömüzenetét kell célba juttatnunk.

Régebben ítéletet szoktam volt hirdetni a melegtársadalom felett. Nem emlékszem, hogy annak a megközelítésnek lett volna bármilyen jó gyümölcse. Attól kezdve, hogy Isten a magukat melegnek vallók iránti szeretettel és könyörülettel érintette meg a szívemet, már nem kiabálok velük, hanem szolgálom őket. A szellememben és módszereimben bekövetkezett változás jelentős gyümölcsöt hozott.

Hajlamosak vagyunk ellenséget látni abban, aki nem krisztuskövető. Az Isten Igéje visszazökkent a helyes látásmódba: „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efézus 6:12)

Nem az ember az ellenségünk. Az ember kedves Isten szemében – ugyanannyira szereti a többieket is, mint engem. És tőlem is azt várja, hogy szeressem őket. „Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Péter 3:15)

Rájöttem, hogy a melegeket is tudom tisztelni, mégpedig a lelkükben rejlő értékek miatt. Nem vagyok dühös rájuk, a javukat keresem.

Hitem szerint akkor tölthetjük be leghatékonyabban az Istentől kapott küldetésünket, ha a településünk arról ismer bennünket, hogy mit támogatunk, nem pedig arról, hogy mit ellenzünk…