Milyen különleges kiváltság, ha „a Király szolgáinak” neveznek minket! Nincs olyan földi beosztás vagy elismerés, amely akárcsak a közelébe érne annak, ha Jézus Krisztus igaz szolgái lehetünk. Ez azonban legalább ekkora felelősséggel is jár. Ebben a tanulmányban röviden megismerkedünk az ószövetségi (zsidó) királyság fogalmával, majd figyelmünket Krisztus mai uralmára fordítjuk. Rendkívül inspiráló újra és újra felidézni, milyen hatalmas Istenünk van, és hogy a Fián keresztül személyes kapcsolatunk lehet vele.

A Királyság fogalmának áttekintése

Ahhoz, hogy megértsük a Biblia szellemi királyságról alkotott fogalmát, röviden át kell tekintenünk az Ószövetség történetét. A Szentírás Sámuel első könyvétől Malakiás prófétáig Izráelről mint „királyságról” ír, ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy ez a korszak Ezsdrás és Nehémiás könyvével lezárul, ezeket ugyanis már a babiloni fogság után írták, Izráelnek pedig azóta nincs királya. A 16 ószövetségi próféta, akiknek nevei könyveket is jelölnek, elsősorban a királyság évei alatt működtek. (17. könyvként említhetjük Jeremiás siralmait, amelyet szintén a prófétai írásokhoz szoktak sorolni.) Vegyük sorra az Izráelben uralkodó királyokat!

Három király uralkodott Izráel 12 törzse felett

• Saul – 40 évig
• Dávid – 40 évig
• Salamon – 40 évig

A három király uralkodása után Izráel kettészakadt, s így létrejött az Északi és a Déli Királyság. Az északi királyság, melyet Izráel néven ismerünk, tíz törzset foglalt magába. A déli királyság, mely innentől Júda néven válik ismertté, Benjámin és Júda törzséből állt.

Északi királyság

• 19 királya volt, mind gonosz
• 9 dinasztia (család) alkotta
• Az északi királyság 210 éven keresztül létezett
• Kr. e. 721-ben az asszírok elfoglalták, illetve elpusztították

Déli királyság

• 20 királya volt, közöttük voltak jó és gonosz királyok
• 1 dinasztia, Dávid és leszármazottai uralkodtak benne
• A déli királyság 350 éven keresztül létezett
• Kr. e. 586-ban a babiloniak elfoglalták, illetve elpusztították

Vajon feltűnt a két királyság közötti legnagyobb különbség? Az uralkodócsaládok száma drámaian különbözik. Júdában egyetlen egy dinasztia, Dávid király családja uralkodott. Isten megígérte Dávidnak, hogy egyik leszármazottja örökké uralkodik majd. Erre az ígéretre úgy szoktunk utalni, mint a „dávidi szövetség”. Ezt maga Isten ígérte meg Dávidnak, s ígéretét meg is erősítette. „Így a te házad és királyságod örökre megmarad, és trónod örökre szilárd lesz.” (2 Sámuel 7:16)

Tudjuk, hogy az ószövetségi próféták figyelmeztették Isten választott népét, hogy hamarosan megbűnhödnek a bálványimádás és egyéb súlyos bűnök miatt. Ugyanakkor beszéltek arról is, hogy egyszer eljön a helyreállítás napja, Messiás érkezik hozzájuk, aki megszabadítja őket, és visszafoglalja Dávid király trónját. A zsidó nép azonban félreértette Isten szándékát, ők Izráel földi királyságának helyreállítását várták, és nem értették Krisztus eljövetelének célját: hogy szellemi királyságot alapítson.

Az ószövetségi próféták a „közelgő ítéletet” és az azt követő helyreállítást hirdették Izráel népének, a szétszóratás és a helyreállítás közötti időszakot azonban nem látták előre. Ezt nevezik a „pogányok idejének”, és a zsidó Királyság végétől Krisztus második visszajöveteléig tartó időszakot jelöli.

Krisztus halála, eltemetése, feltámadása és mennybemenetele, valamint a Szentlélek pünkösdi kitöltetése utáni időszakot az „egyház korának”, vagy a „kegyelem korszakának” nevezzük. Ezek után az Ószövetségben ígért szövetségek szó szerinti beteljesedése következik majd, Krisztus valóban „Dávid trónján” fog ülni, ahogyan Isten azt megígérte és szószólóin keresztül kihirdette évszázadokkal ezelőtt.

A tanítványok többször beszélgettek arról, sőt, az Urat is megkérdezték róla, hogy ki milyen helyet foglal majd el a helyreállított királyságban, amiből egyértelműen kiderül, hogy a választott (zsidó) nép a „földi” királyságra összpontosított. Jakab és János édesanyjukkal együtt kérte Jézustól, hogy jobb keze felől, a főhelyen ülhessenek az „ő királyságában” (Máté  20:20–21). A többi tíz tanítvány erre megharagudott, persze nem azért, mert úgy vélték, hogy a testvérpár megsértette Jézust, hanem mert ők akartak abba a kimagasló hatalmi pozícióba kerülni. A tanítványok még Krisztus feltámadása után – de még mennybemenetele előtt – is össze voltak zavarodva, utolsó feljegyzett kérdésük is arról árulkodik, mennyire nem értették még Jézus igazi küldetését. Mielőtt Uruk felemeltetett és felhő takarta el, még megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?” (Cselekedetek 1:6) Nem mintha Jézus sosem magyarázta volna el, miért öltött emberi alakot. Miután Simon Péter kijelentette, hogy „Te vagy a Krisztus (a felkent), az élő Isten Fia” (Máté 16:16, a szerző megjegyzésével), a következőt olvassuk:„ Ettől fogva kezdett Jézus nyíltan beszélni a tanítványainak arról, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól.” (Máté 16:21) Mikor a római helytartó, Pilátus előtt állt, Jézus így felelt neki: „Az én országom nem e világból való.” (János 18:36) Korábban pedig, amikor a farizeusok megkérdezték, mikor áll helyre Izráel királysága, nyilvánosan kijelentette: „Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember azt előre kiszámíthatná. Azt sem mondhatják: Íme, itt, vagy íme, ott van! Mert az Isten országa közöttetek van!” (Lukács 17:20–21)

A lényeg tehát: higgyük el, hogy mind az Ó-, mind az Újszövetség Isten ihletett igéje, és hogy mind az Ábrahámnak (fizikai föld – meghatározott terület), Mózesnek (szellemi kapcsolat), és Dávidnak (politikai hatalom) ígért szövetség szó szerint beteljesedik majd a jövőben. Ha nem vagyunk teljesen bizonyosak abban, hogy a jövőben mindez megvalósul, sosem érthetjük meg, mit jelent a szellemi királyság a jelen körülmények között.

Krisztus uralma napjainkban

Az „Úr Jézus Krisztus” elnevezés  Isten fiának személyét és szolgálatát teljes egészében leírja. Mindegyik névnek külön jelentése van, de a három elválaszthatatlanul összetartozik. Azaz, ha a három elnevezés közül egy is hiányzik, már nem kapunk teljes képet arról, kicsoda Jézus.

1. ÚR – a megdicsőült mindenható
2. JÉZUS – földi elnevezés, jelentése: Jahve az üdvösség
3. KRISZTUS – Messiás, Felkent, Szabadító

Ez a különleges tulajdonnév egyedül Krisztusra utal a Szentírásban. Péter pünkösdi beszédének lezárásában egyértelműen kijelenti: „Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten ÚRRÁ és KRISZTUSSÁ tette őt: azt a JÉZUST, akit ti keresztre feszítettetek.” (Cselekedetek 2:36) Pál a római híveknek címzett köszöntésében ezt írja: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.” (Róma 1:7) János apostol tovább részletezi ezt köszöntésében: „Legyen velünk kegyelem, irgalom, békesség az Atya Istentől és Jézus Krisztustól, az Atya Fiától igazsággal és szeretettel.” (2 János 3)

Hogy megértsük (már amennyire korlátolt értelmünk ezt lehetővé teszi), gondoljunk arra, hogy a mi Urunk teljesen Isten és teljesen ember. Azok, akik Jézust mint embert ismerték itt a földön, igen nehezen tudtak Istenként tekinteni rá, mára viszont olyan távol kerültünk időben ezektől az eseményektől, hogy a hívőknek sokszor nagyobb gondot okoz embernek látni őt. Akkor járhat csak sikerrel kutatásunk, ha Igéjének mélyére tekintünk, abból ugyanis kiderül, hogy az Isten Fia – valamiképpen önmagát korlátozva – emberi formát vett fel (Filippi 2:5–11). Ebből világosan kiderül, milyen fontos, hogy Jézus csodálatos módon, szűztől született. A Szent Szellemtől fogant, nem pedig férfi és nő természetes együttlétéből. Jézusnak nem volt „földi” apja (Máté 1:18–25, Lukács 1:26–38). Ha már itt tartunk, meg kell jegyeznünk, hogy Mária, Jézus földi anyja, nem az „Isten anyja”, ahogy néhányan állítják. Ha ez igaz lenne, akkor Máriának szükségszerűen bűntelennek kellett volna lennie. Ez két módon valósulhatna meg: ha csodás körülmények között fogan, vagy ha Ádámig és Éváig visszamenőleg tiszta, bűntelen felmenőktől származik, azonban mind a Szentírás, mind a történelem arról tanúskodik, hogy nincs igaz ember (Róma 3:23), egyedül Jézus Krisztus.

Hogy tisztázzon minden esetleges félreértést Jézus istenségével kapcsolatban, János azzal kezdi evangéliumát, hogy kijelenti, Krisztus Isten. „Kezdetben volt az Ige (Krisztus), és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt.” (János 1:1–2, a szerző kiemelése) Emellett Jézus Isten tulajdonságaival is rendelkezik.

1. Élet –„Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14:6)
2. Önmagától létező –„Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.” (János 5:26)
3. Változhatatlanság – „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsidók 13:8)
4. Igazság – lásd János 14:6 (első tulajdonság)
5. Szeretet – „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk.” (1 János 3:16)
6. Szentség – „…ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának.” (Lukács 1:35)
7. Örökkévaló – „Kezdetben volt az Ige… és az Ige Isten volt.” (János 1:1)
8. Mindenhol jelenlévő – „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28:20)
9. Mindentudás – „Jézus pedig ismerte gondolataikat…” (Máté 9:4) (lásd még: János 6:64; 13:1,11; 18:4)
10. Mindenható –

• Hatalom a természet felett (Márk 6:45–52)
• Hatalom a gonosz lelkek felett (Márk 1:27)
• Hatalom a betegségek és a halál felett (Márk 5)
• Hatalom a halál felett (János 11:1–44)

Krisztus „szolgálata” nem fejeződött be földi élete, a keresztre feszítés, a feltámadás és a mennybemenetel után.

Ott, a megdicsőült helyen folytatja szolgálatát értünk. A zsidókhoz írt levélben (melynek címzettjei ismerték Mózes törvényét) az író ezt így magyarázza: „Az ő papsága viszont örökkévaló, mivel ő megmarad örökké. Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.” (Zsidók 7:24–25)

Krisztus uralmának vizsgálatában ezzel el is érkeztünk a jelenhez és személyesen mihozzánk is. Vitán felül kellene állnia, hogy Krisztus Ura az egyháznak, azaz az ő testének. „… Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője. Az egyház engedelmeskedik Krisztusnak… Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje; így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló.” (Efezus levél 5:23–27) Mind a hét kis-ázsiai gyülekezetnek szóló üzenet (melyeket a Jelenések könyve 2. és 3. fejezetében találunk) tőle származik, aki teljes hatalommal ítél és jutalmaz.

A Szentírásban csupán két alkalommal fordul elő az „egyház”, vagy „gyülekezet” szó a pünkösdi események előtt (Máté 16:17–19 és Máté 18:15–17), és mind a kétszer Krisztus ajkáról hangzik el, aki azt ígérte, hogy „…felépítem majd egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Máté 16:18). Az egyház „kollektív” módon alkotja Krisztus testét, amelynek egyenként tagjai vagyunk. Ahhoz, hogy betölthessük feladatunkat Krisztus testében, azaz az egyházban, alá kell rendelnünk életünket az ő uralmának.

Egészen bizonyos, hogy az „idők végén” Krisztus minden dolgot Isten tervével és akaratával összhangba hoz majd, de most, a földön mindenki szabad akarattal bír, a döntés hatalmával. Isten senkit sem kényszerít szolgálatra, szabadon dönthetünk, melyik úton szeretnénk járni. Néhányan részlegesen Krisztus mellett döntenek, de nem tudják életük minden területe felett átadni neki az irányítást. Korábban beszéltünk a testiességről és a szellemi éretlenségről. A testiesség előbb-utóbb eltűnik, ahogy egyre inkább alávetjük magunkat Krisztus parancsainak, a szellemi érettség pedig egyenesen arányos azzal, hogy mennyire engedelmeskedünk szabad akaratunkból (és örömmel) az Úrnak mint a MI Urunknak.

HA KRISZTUS NEM AZ EGÉSZ ÉLETEM URA, AKKOR NEM URAM EGYÁLTALÁN

A hit sokat tárgyalt téma, és kétségkívül alapvető jelentőséggel bír Krisztus iránti elkötelezettségünk szempontjából, gyakran mégis úgy próbálunk biblikusan tekinteni a hitre, hogy Isten erejének látható megnyilvánulásai körül forgunk (gyógyítások, csodák), így azonban a hitnek csupán egyetlen aspektusával foglalkozunk, míg egészében véve a hit sokkal többet jelent, mint a természetfelettiről szerzett tapasztalat. Arra jutottam, a hit legmagasabb foka az, ha valaki képes alázattal elfogadni Isten kezéből a megmagyarázhatatlan élethelyzeteket is. Csak mondjuk azt, amit három héber gyermek mondott Babilonban: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dániel 3:17–18) Sadrak, Mésak és Abéd-Negó nem a menekülésre gondolt, hanem Isten szabadító erejébe vetett hitéről tett bizonyságot, de elmondták azt is, hogy teljes mértékben megbíznak Isten bölcsességében, aki úgy fog cselekedni, ahogy azt helyesnek és jónak látja.

Hitünket sokszor, sőt, szinte mindig azok a megmagyarázhatatlan események teszik próbára, amelyek fájdalommal és szenvedéssel járnak. Ilyenkor gyakran felmerül a kérdés: „Ha annyira szeret Isten, akkor miért hagyja, hogy ilyen történjen a gyermekével?” Erre csupán egyetlen őszinte válasz létezik: emberi logikával sosem tudjuk megmagyarázni Isten útjait.

Mély, gyötrelmes küzdelmeinkben mégis elég kegyelmet és erőt találunk, hogy meghajoljunk uralma előtt, és szelíden, alázattal ismét elkötelezzük magunkat az idő és örökkévalóság szuverén Urának.

Ilyenkor mindig akkor cselekszünk helyesen, ha közeledünk szerető Urunkhoz, nem pedig távolodunk tőle.

A hitről szóló egyik nagyszerű szakasz (Zsidók 11) 18 ószövetségi karakter életén át beszéli el a Mindenható dicsőséges, isteni beavatkozásait. Ugyanakkor a 35. vers elején egy hasonlóan lenyűgöző lista áll azokról, akiket megkínoztak, megkorbácsoltak, börtönbe zártak, megköveztek, szétfűrészeltek, kardélre hánytak, akik nyomorogtak, akiket bántalmaztak, és akik barlangokban és a föld hasadékaiban bolyongtak. Zárásként az író a következőt írja erről a csoportról – ahogy azokról is, akik természetfeletti győzelmet tapasztaltak –: „hit által Istentől jó tanúbizonyságot nyertek” (Zsidók 11:39).

Mit tanulhatunk mindebből? Azt, hogy bármilyen körülmények vesznek is körül minket, felemelhetjük szívünket, és hálát adhatunk Urunknak (Filippi 4:4–8). Tudjuk, az élet sosem áll meg, ezért tekintsünk skálaként minden napra, amelyen oda-vissza ingázunk kellemes és kellemetlen között, miközben biztosan tudjuk, hogy az Úr velünk van (Máté 28:20 és Zsidók 13:5). Tamással együtt kiáltjuk: „Én Uram és én Istenem!” (János 20:28) A kihívás azonban állandó: meghalni a bűnnek, de élni Istennek (Róma 6:11), megélni, hogy „Krisztussal együtt a keresztre vagyunk feszítve” (Galata 2:20). Csak Ő lehet az első helyen életünkben. Ő az Úr!

Meg kell értenünk, ki is a mi Urunk, hogyan működik ma közöttünk, és hogyan kell alázattal felelnünk hívására, erre az alapra építve igyekszünk buzgón teljesíteni a ránk bízott egyedülálló feladatot. Ez valóban életre szóló elhívás. A következő alkalommal azt vizsgáljuk majd, hogyan írja körül a Szentírás a Mesterünkkel szembeni engedelmességet. Ő választott ki bennünket, az ő szolgái vagyunk.

Legyen áldott Urunknak és Egyházának végzett szolgálatotok!

[simple-author-box]

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!