Igazán méltányos célkitűzés, hogy évente egy-két emberrel megosszuk hitünket, de ha így van, miért olyan kevés keresztyén valósítja ezt meg?

Egyszer épp Londonba utaztam, és a légitársaság elveszítette a poggyászomat. Amikor hazafelé becsekkoltam az Egyesült Államokba tartó járatra, a reptéri ügyintéző elnézést kért, és átültetett az első osztályra.

A stewardess rendkívül kedvesen bánt velem. Szóba elegyedtünk, így megtudta, hogy pásztor vagyok. Míg beszélgettünk, a Szent Szellem egy gondolatot ültetett el bennem a hölgy életével kapcsolatban, ezért így szóltam hozzá:

– El kell mondanom valamit. Sosem utaztam még Londonból Dallasba első osztályon. Úgy hiszem, Isten rendezte így, de nem azért, hogy kellemes utam legyen. Önért helyezett ide. Nemrég vált el, ugye?

Bólintott, ezért így folytattam.

– Mielőtt megszületett volna, Istennek már terve volt önnel, jelenleg mégsem valósul meg az életében, nem is valósulhat, amíg el nem fogadja a bűnbocsánatot, és át nem adja életét Krisztusnak.

Majd megkérdeztem:

– Elmondana egy imát velem, hogy elfogadja Jézus Krisztust megváltójának?

Igen – felelte –, mert nekem is el kell mondanom valamit. Én se utaztam még soha első osztályon Londonból Dallasba. A másik utaskísérő megbetegedett, és ahogy kiléptem a lakásom ajtaján, olyat tettem, amit már sok éve nem: imádkoztam. Azt mondtam: „Istenem, te látod, hogy az életem romokban áll. Mutasd meg nekem ezen az úton, mit kell tennem.”

Miután imádkoztam érte, hogy fogadja el Krisztust, arcán felragyogott az öröm.

Néhány éve egyszer csak megcsörrent a telefon. Egy női hang szólt bele:

– Nem ismerjük egymást, a pásztorom adta meg a számát. Stewardess vagyok. A héten találkoztam egy másik utaskísérővel, és kiderült, hogy mindketten keresztyének vagyunk. Mikor elmondtuk egymásnak bizonyságtételünket, kiderült, hogy egy Londonból Dallasba tartó járaton fogadta el Krisztust, és ön is szóba került, mire mondtam, hogy ön egyszer már prédikált a gyülekezetünkben. Erre megkért, hogy keressem meg, és számoljak be róla, hogy azóta is Jézust szolgálja és hűségesen látogatja gyülekezetét.

Minden alkalommal, amikor bizonyságot tehettem, és láttam, hogy egy hitetlen elfogadja Krisztust, rá kellett jönnöm, hogy Isten már előkészítette az illető szívét az üzenetre.

A Biblia világosan tanítja, hogy a személyes bizonyságtétel nem csak azok kiváltsága, akik ajándékot kaptak rá, hogy evangélisták legyenek (Efezus 4:11), hanem minden Krisztus-követő kötelessége. Az Újszövetség egyetlen evangélistát említ név szerint, Fülöpöt. Őt használta Isten az etióp kincstárnok megtérésekor (Cselekedetek 8), és ezzel nekünk is példát mutatott arról, mit tesz egy evangélista. Manapság sokan azt gondolják, hogy azok az evangélisták, akik tömegeknek hirdetik az igét sportcsarnokokban vagy a televízióban, pedig Fülöp története négyszemközti, személyes evangelizációról mesél.

Igazán méltányos célkitűzés, hogy évente egy-két emberrel megosszuk hitünket, de ha így van, miért olyan kevés keresztyén valósítja ezt meg? Cikkemben magyarázatot adok arra, miért hanyagoljuk el a személyes evangelizációt, majd felvázolom az evangelizáció bibliai teológiáját, végül erre a teológiai alapra építve két gyakorlati tanáccsal szolgálok, hogy minél többen végezzenek személyes evangelizációt.

Miért nem tesznek bizonyságot az emberek?

Egyetemista koromban egyik professzorom megosztotta velünk egy széleskörű felmérés eredményeit, melyet evangelikál gyülekezetekben végeztek. Kiderült, hogy egy adott gyülekezetben a tagok alig tíz százaléka végez személyes evangelizációt.

Vajon a keresztyének többsége miért nem osztja meg hitét a nem hívőkkel? Vegyünk sorra négy fontos indokot!

Apátia vagy közöny

A professzor által említett felmérés kimutatta, hogy az a tíz százalék, akik bizonyságot tesznek, nagy többségükben alig egy éve keresztyének. A gyülekezetek vezetőinek két fontos területre kellene koncentrálnia a személyes evangelizáció kapcsán, a tanításra és a motivációra. Véleményem szerint a legtöbb embernek a motivációval akad gondja.

Önbizalomhiány

Míg sokan azt gondolják, az emberek leggyakrabban közönyösségük miatt nem osztják meg az örömhírt másokkal, én azt hiszem, a legnagyobb hátráltató erő az önbizalomhiány. A legtöbb krisztuskövető szeretne hatékony bizonyságtevő lenni, de alkalmatlannak, félénknek érzi magát, sőt fél megosztani Krisztusba vetett hitét, főleg olyanokkal, akik nem keresztyén háttérből jönnek.

A pluralizmus és a tolerancia légköre

A vallási tolerancia manapság erénynek számít. Több világvallás, például a buddhizmus és a hinduizmus is természeténél fogva pluralista. Egyre népszerűbb a meggyőződés, miszerint egyik vallás sem birtokolhatja kizárólagosan a teljes vagy egyetlen igazságot (ha egyáltalán létezik igazság), ráadásul minden vallásban találunk valamennyi igazságot és értéket, ezért sok keresztyén érzi úgy, hogy a közvetlen evangelizáció sérti mások hitét.

Téves hitképzetek

Sokan azért nem érzik át az evangelizáció fontosságát, mert téves elképzeléseik vannak az emberek szellemi állapotát és az üdvösség útját illetően. A szekuláris kultúra megpróbálja kimagyarázni a bűnt; az erkölcstelenséget és az erőszakot a szegénység, a társadalmi igazságtalanságok, sőt néha a genetika következményének tartja.

A legtöbben úgy gondolják – még evangelikál keresztyének körében is egyre inkább –, hogy Isten ítéletet mond majd a meg nem tért emberek felett, és, akárcsak az állatokat, megsemmisíti őket. Még a korai egyház korszakában is sokan úgy spekuláltak, hogy valahogy végül minden ember a mennybe kerül. Korunk kultúrája előszeretettel képviseli, hogy bármiben is hiszünk, az örök életre és végső békéhez vezet.

Ha ezeket a téves hiedelmeket bibliai igazságokra cserélnénk, az nagyrészt megoldaná a közömbösség és az önbizalomhiány, a pluralizmus és tolerancia problémáját.

Evangelizációval kapcsolatos bibliai igazságok

Az ember szellemi állapota és az üdvösség útja

Három dolog vitathatatlan: az emberiség elveszett, az örökkévalóság biztos, és Jézus Krisztus az egyetlen út.

Az emberiség elveszett

Isten igéje világosan kijelenti, hogy az egész emberiség elveszett, „mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róma 3:23).

Ázsia egyik modern nagyvárosában járva ellátogattam egy csillogó felhőkarcolók között megbúvó pogány templomba. Bámészkodók ezrei álldogáltak a külső udvarban, és a tömeg nyomása miatt véletlenül alig pár lépésre találtam magam egy paptól, akinek monoton kántálásától démoni önkívületbe estek a hívek. Acélhorgok sorai döfték át húsukat a hátukon, mégsem hullott egy csepp vérük sem. A horgokat láncok segítségével egy kövekkel teli taligához erősítették, a hívek pedig végigvonszolták az utcán, bocsánatot, gyógyulást, vagy épp jólétet remélve cserébe. A kínzó iga látványa néma, húsbavágó bizonyságát adta az isteni kegyelem ellentétének. Talán sokakat felkavar ez a történet, mégis tudnunk kell, hogy akik keresztyénnek vallják magukat, de nem ismerik személyesen Jézus Krisztust, azok ugyanolyan elveszettek, mint akik megfelelnek a „pogányokról” alkotott képünknek.

Az örökkévalóság biztos

Bár minden teremtmény élete elkezdődik valahol, Isten igéje kimondja, hogy ha az ember élete kezdetét veszi, létezésének onnantól nincs vége. Jézus így tanított erről: „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! […] És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Máté 25:41,46) Mindenkire vár egy utolsó ítélet, és bárhová kerül is, örökké ott marad.

Jézus Krisztus az egyedüli út az üdvösségre

A Biblia tanítása szerint egyetlen módon békülhetünk meg Istennel és élhetünk örökké. Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (János 14:6) Ő az ajtó és ő az út. Péter így mondta: „Nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (Cselekedetek 4:12)

Az evangelizáció természete

Az evangélium ereje

Pál apostol írja: „Görögöknek és barbároknak, bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa vagyok. Azért szívem szerint kész vagyok az evangéliumot hirdetni nektek is, akik Rómában vagytok. Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek.” (Róma 1:14–16) Az evangelizáció ereje elsősorban nem a hírnökben, hanem az üzenetben rejlik.

Miután leszögezte, hogy az evangélium Isten hatalma az üdvösségre, Pál igen meggyőzően elénk adja, miért olyan fontos az örömhírt hirdetni: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akiről nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el?” (Róma 10:13–15) Miután elmondja, Isten milyen kegyelmes lehetőséget kínál nekünk Krisztusban, Pál egymásból logikusan következő, provokatív, költői kérdések sorát tárja elénk, melyekben minden következő sor az előző kérdés kulcsmozzanatára irányítja a figyelmet. A következtetés egyértelmű: az evangéliumot hirdetni kell.

Mikor Pál az evangélium hirdetéséről tanított, egyértelműen kimondta, hogy üzenetünk nem csak szavakból áll, cselekednünk is kell.

A thesszalonikai híveknek ezt írja: „Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is. Ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben.” (1Thesszalonika 1:5)

Pál nem csak azzal tett bizonyságot, amit mondott („szavakban”), hanem azzal is, ahogyan mondta („erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal”), és azzal, aki ő maga volt („ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben”).

Mit mondjunk tehát?

Az evangélium olyan üzenet, melyet szavakban is közvetítenünk kell. Az újszövetséget vizsgálva egyértelműen kiderül, hogy az evangelizáció középpontjában Jézusnak kell állnia. A korai egyházban a hívők üzenete mindig Jézus Krisztus személye köré összpontosult. Az első keresztyének bátran és tisztán hirdették Jézust, ezért nagy tömegek tértek meg.

Hogyan mondjuk?

Érzelmeink, viselkedésünk és tetteink ugyanúgy hozzátesznek üzenetünkhöz, mint szavaink. Pál így tanít erről: „Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (Kolossé 4:5–6)

Péter pedig a következőt írja: „Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való példás életeteket.” (1Péter 3:15–16)

Pál és Péter is hangsúlyozza, hogy a bizonyságtétel több csupasz szavaknál. Pál azt mondja, „beszédetek legyen mindenkor kedves”, Péter pedig azt tanítja, hogy mindig „szelíden és tisztelettudóan” szóljunk.

Kik vagyunk?

Ha modorunk és cselekedeteink nincsenek összhangban szavainkkal, üzenetünk tartalma szenved kárt. Sokakat – főleg azokat, akiket személyesen ismerünk – az győz meg az igazságról, ha elmondjuk, minket személyesen hogyan változtatott meg Krisztus, és ezt tetteink is újra és újra alátámasztják.

Egy olyan társadalomban, ahol az emberek egyre kevésbé bíznak meg politikai és üzleti vezetőkben, a szavahihetőség nem csupán extra áldás, hanem keresztyén bizonyságtételünk alapkövetelménye.

A Szent Szellem erejével

Pál azt tanította a thesszalonikaiaknak, hogy a hatékony evangelizálás erővel és Szent Szellemmel történik.

A Cselekedetek 1:8-ban szereplő „erő” (dünamisz) szó csodálatosan átfogó. Egyszerűen „képességet” jelent, és magában foglalhat bármit, amire személyes evangelizációnk során szükségünk lehet.

Képességünk mindhárom területen a Szent Szellemtől jön: Mit mondunk? Hogyan mondjuk? Kik vagyunk? Ő ad erőt ahhoz, amit mondunk és ahogyan szólunk: őszinte, változásra késztető szenvedéllyel; és képessé tesz arra is, hogy azzá váljunk, akivé Isten elhívott bennünket. Ha engedjük, hogy a Szent Szellem gyümölcse – Jézus Krisztus természete – alakítsa életünket, a körülöttünk élők is meglátják Krisztust.

Ha felfogjuk, hogy a lelki elveszettség örök következményekkel jár, és hogy azokból kizárólag Krisztus szabadít meg, az egyrészt szembeszáll fásultságunkkal és közönyünkkel, másrészt a pluralizmus és tolerancia problémájára is választ ad. Ha pedig megértjük, milyen erő rejlik az evangéliumban, valamint hogy miként erősíti meg a Szent Szellem a bizonyságtévőt, az bennünket is magabiztossabbá tesz.

A személyes evangelizáció legjobb módja

Akik aktívan és hatékonyan gyakorolják a személyes evangelizációt, azok mind különféleképpen teszik. De vajon hogyan tudnánk a legsikeresebben aktivizálni a passzívakat? Pál és Péter apostol tanításaiból két módszer emelkedik ki, amelyek segítségével a hívők belefoghatnak a személyes evangelizációba.

Csatlakozni Isten evangelizációs munkájához

Pál az első korinthusi levélben az örömhír terjesztését a magvetés és az öntözés munkájához hasonlítja: „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést.” (1 Korinthus 3:6) Ezzel Pál világosan elválasztja, mit végez el Isten a szellemi aratás érdekében, és mit tehetnek a szolgái. Pál különböző igeidőket használ ebben a mondatban. Az ültetés és az öntözés esetében a görög eredeti azt fejezi ki, hogy egy bizonyos időszakban Pál ültetett, majd a rákövetkező időegységben Apollós öntözött. Viszont amikor Isten tetteit írja le Pál, az ige egyértelműen kifejezi, hogy Isten nem csak az ültetés és öntözés után kezdett bele a munkába, hanem folyamatosan végezte, ő „adta a növekedést”.

Gyülekezetünk tagjainak muszáj megérteniük, mi a különbség Isten munkája és a mi munkánk között az evangelizáció folyamatán belül, hiszen bizonyos szempontból meggyőzés zajlik, Pál is ezt írja: „Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg.” (2Korinthus 5:11) Az evangelizáció mégis más, mint az emberi győzködés, Pál ugyanis ezt is mondja: „Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével.” (1Korinthus 2:4) Bár Pál minden bizonnyal rendelkezett némi meggyőzőerővel, felismerte, hogy földi bölcsességgel vagy emberi győzködéssel képtelenek lennénk elérni másokat az örömhírrel.

Krisztus követőinek többsége valóban szeretne hatékony tanúságtévő lenni, legtöbben mégis alkalmatlannak, bizonytalannak érzik magukat, sőt félnek megosztani Krisztusba vetett hitüket. Ennek hátterében az a tévképzet áll, hogy a hívőknek kell rávenni a hitetleneket a megtérésre. És bár valóban felelősek vagyunk a munka egy részéért – az evangélium továbbadásáért –, a szíveket csak Isten nyithatja meg, hogy Krisztus mellett döntsenek (Cselekedetek 16:14).

Bár Isten döntött úgy, hogy minket is bevon az evangelizáció folyamatába, csak azért vagyunk képesek betölteni feladatunkat, mert a Szent Szellem már azelőtt munkálkodni kezdett valakiben, mielőtt átadtuk volna az üzenetet. A bizonyságtétel nem emberi győzködés, az evangelizáció Isten műve, minket mégis az a megtiszteltetés ért, hogy a Szent Szellem oldalán küzdhetünk az elveszettekért.

Válaszevangelizáció

A tanúságtétel nem egyoldalú kommunikáció. „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni” (Kolossé 4:6), írja Pál a korábban idézett részben, Péter pedig ezt mondja: „Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Péter 3:15)

Bár Pál és Péter is sokat tett a keresztyénség terjedéséért az első időkben, és nagy erejű igehirdetőként ismerjük őket, mindketten azt tanították, hogy a nem hívőkkel folytatott kommunikációhoz nem csak kijelentések, hanem válaszok is kellenek. A válaszevangelizáció elismeri Isten szuverenitását, és az ő tetteire támaszkodik. Úgy tölthetjük be szerepünket az evangelizációs folyamatban, ha a Szent Szellem segítségével válaszokat adunk az embereknek.

Ahányszor egy hitetlen elfogadta Krisztust, azt tapasztaltam, hogy Isten már a bizonyságtétel előtt előkészítette az illető szívét. Ha megértjük, mit tesz Isten az evangelizáció folyamatában, bátrabban cselekedhetünk mi is, az Úr meggyőző erejére támaszkodva, de türelmet is ad, hogy az ő időzítésében bízzunk, ahelyett, hogy elsietett döntésekbe hajszolnánk az embereket. Felszabadít szorongásunkból, és lehetővé teszi, hogy ne is késlekedjünk, de ne is sürgessük az embereket.

Egy hitetlennel történő kétirányú párbeszéd során nem biztos, hogy meg tudjuk osztani mindazt, amit a teljes evangéliumnak gondolunk, de kevesen döntenek Krisztus mellett egyetlen találkozás hatására. Mi „elültetjük” és „öntözhetjük” az üzenetet, de a növekedést Isten adja, a döntést a Szent Szellem munkálja ki az emberekben.

Befejezésül

Mi történne, ha a hívők többsége felfedezné Isten igéjében, hogy nem feladatuk „keresztyénné győzködni” az embereket, nekik a Jézusról szóló üzenetet kell „elültetni” és „öntözni” bárhol, ahol Isten erre lehetőséget ad?

John Greenleaf Whittier, a rabszolgaság eltörléséért harcoló amerikai költő írja: „Minden leírt és kimondott szomorú szó közül ezek a legszomorúbbak: »Mi lett volna, ha…«” Nincs annál nagyobb tragédia, mintha egy elveszett lélek azért nem hallja az evangéliumot, mert Krisztus követői nem osztották meg vele.

+ posts

Amerikai pünkösdi cikkek magyar nyelvű kiadása. Megjelenik évente háromszor

Olvass tovább