A történelmi feljegyzésekben megindító történeteket találunk olyan emberekről, akik halálukig hűségesek voltak egy családtagjukhoz, barátjukhoz, politikai vezetőhöz, vagy akár nemzetükhöz. Elkötelezettségük figyelmet érdemel, még akkor is, ha teljes önátadásuk gonosz vagy félresiklott célt szolgált. Másrészt viszont, ha valakit árulónak bélyegeznek, azt mi is elítéljük hamar. Ha valaki korlátlan hűséget fogad, majd megszegi szavát és árulóvá lesz, az a világ több országában is súlyos büntetést, vagy akár halált is maga után vonhat.

Most nézzük ezt szellemi szemszögből! Vajon nem kellene még ennél is komolyabban vennünk Jézus Krisztus iránti elköteleződésünket? Isten gyermekeiként osztatlan hűséggel tartozunk neki. Nem félelemből vagy kötelességtudatból dicsőítjük, szeretjük és szolgáljuk Urunkat, hanem mert kiváltság és megtiszteltetés magasztalni azt, aki megmentett bűnös engedetlenségünk következményeitől, mely örök kárhozatra juttatott volna bennünket.

Szeretjük, mert előbb szeretett minket.

Hűség mindhalálig

Az „áruló” szó ellenségességet vált ki belőlünk a megvádolt személy iránt. A másik szélsőséget a „fanatikus” szó jelenti, amely egy politikai vagy vallási ügy iránt vakbuzgón elköteleződő embert jelöl. Az ilyen személyt bomlasztónak és gondatlannak tekintjük – gyakran erőszakosnak is –, aki bármit képes megtenni az ideológiáért, amelyben hisz. Azért ezt a két szót választottam, mert Krisztus követőit gyakran illették velük. Jézust mind a zsidók (Máté 26:62–67), mind a római hatalom (János 19:4–16) árulónak tartotta, és az apostolokat is így emlegették, miután pünkösd napján kiáradt rájuk a Szent Szellem. A zsidó vezetők azzal vádolták őket, hogy Mózes törvénye ellen fordultak, és másokat is megpróbálnak rávenni, hogy Krisztust kövessék, ezzel bomlasztva a nép egységét (Cselekedetek 3–4). Azért, hogy elkerüljék a feszültséget a római hatalommal, valamint hogy fenntartsák a békét a zsidó közösséggel, Jeruzsálem és Júdea római vezetői is felléptek a hívőkkel szemben, s az üldöztetés hamarosan sosem látott méreteket öltött (Cselekedetek 12:1–4).

A vádak nyilvánvalóan hamisak voltak: ezek a lelkes, Szent Szellemmel betöltött tanúk egyáltalán nem akarták a törvény és a próféták ellen fordítani az embereket, csak szerették volna megmutatni nekik, hogy Jézus Krisztus a megígért Messiás, aki betölti a régi szövetséget. Jézus a szellemi királyság elveire tanította őket, a tanítványoknak eszük ágában sem volt a fennálló hatalom ellen hangolni a népet. Ennek ellenére minden politikai feszültség esetén őket vették elő. Könnyű célpontnak számítottak, hiszen nem képviseltek katonai erőt, s hajlam sem volt bennük a harcra. Ez közel kétezer éve sem változott: a különböző hamis vallások és diktatórikus politikai rendszerek ma is ujjal mutogatnak a Leghatalmasabb Isten gyermekeire.

De mi köze ennek Jézus Krisztust iránti hűségünkhöz? Annyi biztosan, hogy rámutat, bizony ára van annak, ha az ő szolgái vagyunk. Meg kéne futamodnunk? A legkevésbé sem, ha megértjük, milyen szerepet játszik a szellemi királyság jelenlegi világunkban. De hogyan mutathatjuk ki hűséges elköteleződésünket?

Először és legfőképpen engedelmesség által

Bár Krisztus nem testben van köztünk, miénk az Ige és bennünk a Szent Szellem, aki vezeti lépteinket. Miután hét alkalommal is azt mondta, „én vagyok” (János 14:1–12), Jézus így tanította tanítványait: „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat.” (János 14:15) Pár verssel később megismétli mondanivalóját: „Aki elfogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem” (János 14:21). Ugyanebben a beszélgetésben később így folytatja: „Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (János 15:10) Péter és János bátran feleltek a dühös és féltékeny zsidó vallási vezetőknek, akik meg akarták tiltani nekik, hogy Jézusról beszéljenek: „Ítéljétek meg ti magatok, vajon igaz dolog-e Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre! Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (Cselekedetek 4:19–20) Később, amikor ismét elfogták őket, Péter és a többi apostol nem puhított válaszán: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” (Cselekedetek 5:29) Mikor Pál Rómába tartott, felidézte damaszkuszi élményét Agrippa királynak, s ezt fűzte hozzá: „[…] nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt” (Cselekedetek 26:19). Az engedelmesség mindig is elengedhetetlenül hozzátartozott ahhoz, hogy kifejezzük Isten iránti szeretetünket. Nézzük meg még egyszer: ezek az emberek sosem beszéltek sem személy, sem kormányzó hatalom ellen. Az ő üzenetük az élő Krisztusról tanúskodott, Isten fiáról, aki feltámadt a halálból.

Sosem szabad engednünk az üzenetből

Személyes életünkben mindig is Isten igéje volt és lesz a végső tekintély, valamint ez az egyetlen kinyilatkoztatott forrás az ember üdvösségére nézve. „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róma 10:17) „Nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (Cselekedetek 4:12) Manapság gyakran mondják, hogy „maradjunk a lényegnél” (politikai szakzsargon, aminek semmi köze az evangéliumhoz), amely annyit tesz, hogy a témáról kell beszélni, nem szabad hagyni, hogy elterelődjön a figyelem. Krisztus iránti hűségünk abban nyilvánul meg, hogy az igéjéből ismert igazságot hirdetjük – kegyelmet és ítéletet, örök életet és örök kárhozatot. Keresztelő Jánost lefejezték azért, mert figyelmeztette Heródes Antipászt, hogy nem helyes a testvére feleségével élnie. Heródiás, ez a gonosz nőszemély megvetette Keresztelő Jánost, amiért elítélte házasságtörő viszonyukat, és végül csellel megölette őt (Máté 14:1–12; Márk 6:14–29).

A JÓ mindig JÓ, a ROSSZ mindig ROSSZ!

Isten igéje igazság, és az igazság nem változik kormányzatok, politikai rendszerek, magas beosztású egyének, vagy bárki más hatására sem.

De még ez a megkérdőjelezhetetlen tény sem jogosít fel arra, hogy durvák vagy ítélkezők legyünk.

Az engedelmes szolga szívéből ennek épp az ellenkezője fakad, hiszen a szeretet bőséggel kínál kegyelmet és irgalmat, közben mégis mindig őszinte, és nem ringat senkit hamis biztonságérzetbe. Az Ószövetségben igen elgondolkodtató példát találunk erre: Ezékiel pap prófétai elhívást kapott, hogy a babiloni fogság alatt szolgálja népét, akikről Isten egyenesen megmondta, hogy „lázadó, makacs és konok szívű” nép (Ezékiel 2:3–4). A próféta nem szerette volna ilyen embereknek átadni Isten üzenetét (Ezékiel 3:11–14), az Úr azonban így szólt hozzá: „Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon, akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon. De ha te figyelmezteted a bűnöst, és ő mégsem tér meg bűnéből és bűnös útjáról, akkor ő meghal a bűne miatt, de te megmented a lelkedet.” (Ezékiel 3:18–19) Az üzenet helyes közvetítése nem kis feladat. Nem mondhatjuk az evangéliumról, hogy „talán igaz”, vagy „remélhetőleg ez a helyes út”.

Nyilvánosan és négyszemközt is tiszteljük a Királyt!

Keresztelő Jánosnak érdekes követői voltak: szájtátó érdeklődők, kritikus elemzők, és még a pusztában összegyűlt tömegbe szivárgó gúnyolódók is. Voltak azonban szép számmal olyanok is, akik nyitott szívvel hallgatták őt, és elhitték az üzenetet, amit hirdetett. „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (János 3:30) – ez talán Keresztelő János szolgálatának legfontosabb lejegyzésre került kijelentése. Ő ismerte az üzenetet, de tisztában volt küldetésével is: „aki utánam jön, erősebb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem” (Máté 3:11). „Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el […] ez az örömöm lett teljessé.” (János 3:28–29) Semmi sem tanúskodik hitelesebben a Mester iránti hűségről, mint az, ha neki adunk minden dicsőséget. Egyedül ő méltó rá.

A tanulság

A hűség életünk sok területére kiterjedhet, s a legtöbb ezek közül jószándékú: az istenfélő család és barátok iránti hűség például igazán üdítő és kifizetődő. Mivel pedig tudjuk, hogy az Úr útjai mindig helyesek és jók, iránta való hűségünknek magától értetődőnek kell lennie. Jézus egy egészen egyszerű mezőgazdasági példával magyarázta ezt: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lukács 9:62) Erről egy régi dal angol szövege jut eszembe:

„Nem kell a világ, ha Jézus az enyém,
Nem kell a világ, ha Jézus az enyém,
Nincs visszaút, nincs visszaút.
Ha nem is jön senki más, én követem őt,
Ha nem is jön senki más, én követem őt,
Nincs visszaút, nincs visszaút.”

Tekintsd magad nélkülözhetőnek!

A segítő szakmákban nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az egyén felismerje saját értékét. Ha az embereket folyamatosan lehordják, értéktelennek, semmirevalónak mondják, előbb-utóbb elhiszik, és annak megfelelően fognak viselkedni. Legtöbbször valóban igaz, hogy környezetünk rombolja és építi önértékelésünket. Tegyük fel, hogy valaki talál egy „ügyet”, amely túlmutat rajta, amelyben hinni tud, s aktív részese lesz az adott közösségnek. Ilyenkor az, aki korábban félénk és bátortalan volt, magányos és bezárkózó, gyakran kivirágzik, és a csoport élére áll.

Ez egy hétköznapi példa, de képzeljük el, mi történik, ha egy bűnös, vétkes, elítélt ember megtapasztalja Krisztusban a megbocsátás örömét. Hamarosan a kegyelmet kapott, megmenekült bűnös hithű gyülekezeti taggá válik, ahol elfogadják és befogadják azok, akik hasonló, mindent megváltoztató találkozást éltek meg a Szabadítóval. Az újdonsült keresztyén tanulmányozni kezdi Isten igéjét, a Lélek pedig robbanásszerűen kinyilatkoztatja azt neki, és megtapasztalja, mennyire szereti őt Mennyei Atyja. Lassan megérti, mi volt a Teremtő célja az emberiséggel. Önértékelése is helyreáll Istennel és Krisztus többi követőjével ápolt kapcsolatának köszönhetően, és végre – talán életében először – van miért élnie.

Valóban gyönyörű történet. De tágítsuk a képet! Előbb-utóbb Isten bőségesen megáldja ezt az egykor nyomorult, kétségbeesett életet. A férfi gyülekezetének vezetője lesz, közösségének és világi kollégáinak tiszteletét élvezi. Az óembert rég maga mögött hagyta, és Krisztusban nyert új élete minden képzeletet felülmúl. Aztán egyszer csak megtörténik. Egy éjjel, miközben imádkozik, a Szent Szellem lágyan megszólítja szívét. Isten arra kéri, hogy hagyja ott biztonságos és kényelmet adó életét, és egy másik országban, egy távoli vidéken szolgálja őt. Nem ismeri az ottani kultúrát, a nyelvet, az embereket. Az adott ország kormánya ellenségesen viszonyul a keresztyénekhez, ezért alig pár hívő él a térségben. Mit feleljen erre? Tudja, hogy Isten „nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2 Péter 3:9). Olyan könnyű lenne befejezni a történetet azzal, hogy így kiáltunk: „Igen, Uram!” A valóságban azonban ez a férfi talán küszködik a döntéssel: tudja, ki volt, mielőtt találkozott Krisztussal, és hogy korábbi élete pusztulásba vitte. Ez a drága testvér ismeri a missziói parancsot, tudja, milyen életbevágóan fontos, hogy minden népnek, nyelvnek és nemzetnek elvigye az evangélium üzenetét. De hogyan mondhat le a földi kényelemről? Csak egy módon lehetséges ez: mint mindenki másnak, ennek az áldott hívő testvérnek is nélkülözhető eszközként kell tekinteni magára az elveszett lelkekért vívott szellemi harcban.

„Okos az, aki odaadja, amit nem tarthat meg, hogy megnyerje azt, amit nem veszíthet el.”

Jim Elliot, misszionárius az ecuadori auca indiánok között

Most már nem arra törekedett, hogy megtalálja értékét emberként, hanem arra, hogy önfeláldozó szolgája lehessen Krisztusnak. Első pillantásra ez megtorpanásnak, visszaesésnek tűnhet a hiányos önértékelés felé. Ez egyszerre igaz és hamis. Igaz abban a tekintetben, hogy többé nem saját igényeire, vágyaira és ambícióira koncentrál, hanem magasabb dimenzióban gondolkodik. Hamis viszont, mivel nem válik kevesebbé azáltal, hogy odaáldozza önmagát, ennek épp az ellenkezője igaz. Most már egész lényét áthatja a tudat, hogy elszakíthatatlanul részévé vált valaminek, ami meghaladja a jelenvaló világot. Az örökkévalóból született, és dicsőséges örök győzelemben végződik majd. Életünk olyan mértékben telik meg felbecsülhetetlen értékkel és értelemmel, amilyen mértékben alávetjük magunkat Krisztus akaratának.

Emlékszünk még, mit mondott Jézus? Mintegy mellékesen megjegyezte a tömegnek, akik összegyűltek körülötte és tanítványai körül: „Aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete veszendőbe megy?” (Márk 8:35–36)

Pál ékesszólón, személyes bizonyságtétellel közelítette meg a kérdést. Először saját önértékeléséről beszél: „[…] nem a testben bizakodunk. Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább” (Filippi 3:3–4), majd felsorolja mindazt, amit elért az életben, amire önértékelését alapozhatná. Drámai megtéréstörténete után azonban lassan megértette, milyen értéktelenek ezek a földi státuszszimbólumok. „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” (Filippi 3:7–8) Pál formálódásának utolsó lépéseként csillapíthatatlan szomjúságot érzett, hogy minél inkább elmerüljön Krisztusban. Nyíltan kijelenti, hogy kész megtenni mindent, amivel kedvében járhat az Úrnak, és részesülhet az örökkévalókban: „[…] hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra” (Filippi 3:10–11). Az apostol valóban megértette, mit jelent feláldozhatónak lenni Krisztusért. Utolsó látogatása alkalmával így szólt az efezusi vénekhez: „Még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Cselekedetek 20:24) Jeruzsálembe menet néhány napot Fülöp evangélista (az egyik első diakónus) házában töltött Cézáreában. Ekkor Agabosz próféta jelent meg Fülöpnél, és megprófétálta Pálnak, hogy a zsidó vallási vezetők megkötözik, és átadják a pogányoknak (Cselekedetek 21:10–12). Pál így felelt: „Miért sírtok, és miért keserítitek meg a szívemet? Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.” (Cselekedetek 21:13) Ilyen az igazán érett elköteleződés Krisztus iránt! Isten hatékony eszköze volt számtalan helyi gyülekezet alapításában Kis-Ázsiában és Európában, és a fél Újszövetséget is ő írta a Szent Szellem ihletése alatt, majd Isten kezébe tette életét, hogy cselekedjen vele belátása szerint. „Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Filippi 1:20–21)

Istennek az a célja, hogy egyre kevesebb legyen belőlünk.

Watchman Nee

A teljes, megtöretlen emberek vajmi kevéssé válnak Isten hasznára.

J. R. Miller

A tanulság

Istennek terve van teremtményeivel, és nekem is megvan a magam szerepe az isteni célok betöltésében. Milyen izgalmas tudni azt, hogy az univerzum Teremtője különleges elhívást tartogat számomra! Az életem nem véletlen eredménye. Nem zuhanok egyik világból a másikba. De muszáj szolgálatomat megfelelő szemszögből néznem. Fontos, hogy Isten rólunk is azt mondhassa, amit Dávidról: „Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat” (Cselekedetek 13:22). Halála után ezt mondták róla az emberek: „Mert Dávid, miután a maga nemzedékében szolgált Isten akarata szerint” (Cselekedetek 13:36). Az igazság az, hogy Dávid király korántsem csinált minden jól, de ott, akkor és úgy szolgált, ahogyan Isten kívánta tőle. Egyeseknek ijesztő lehet feláldozhatónak lenni, de ha a végcél felől közelítünk, mégsem rémít a gondolat. Nehéz is lenne sajnálkozni az eljövendő örök élet felett, ahol a végidőkig Jézus jelenlétében lehetünk.

Isten gyermekének a menny sosem büntetés, hanem mindig dicsőséges jutalom.

Nem fél a haláltól, aki megtalálta élete fonalát az isteni célok gyönyörű szőttesében.

Az elmúlt néhány tanítás a szolgálatra fókuszált. A következő sorozatban tovább megyünk egy lépéssel. Szellemi vezetőkként fontos, hogy odafigyeljünk a vezetők felelősségére. Személyiségünket folyamatosan figyelik, hatékonyságunkat pedig hitben járásunk alapján ítélik meg – mind nyilvános szolgálatunkat, mint magánéletünket tekintve. Isten igéje bennünk és általunk kel életre. Röviden: teológiailag és személyes életünkben is hitelesnek kell maradnunk. Csak a legjobb tudásunk szerint szabad Jézusért élnünk! Ha Jézus addig vissza nem tér, reményeim szerint hamarosan találkozunk. Legyen áldott az Úrnak és az ő egyházának végzett szolgálatotok!