Sorozatunk első fele alapigazságokat taglalt arról, hogy milyen az élet Isten királyságában. Most elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy miként alkalmazzuk ezeket az alapelveket saját nemzedékünkben. Ez minden egyes hívő ember számára nagyon fontos kérdés. Isten Igéjének addig van értelme és értéke, ameddig személyes, megfelelő módon alkalmazzuk is. Ezért nagyon figyelmesen, imádságos szívvel olvasd el ezt a szakaszt. Engedd, hadd szóljon bele a Szent Szellem az életedbe!… Ha letesszük a visszahúzó terheket, melyek visszatartanak a teljes Istentől kapott potenciálunk megélésében, akkor a hitéletünk drasztikusan megerősödhet.

Ne adjuk fel a kulturális attitűdjeinket, cselekedeteinket

Izráel népétől kezdve – akiknek „ahogyan az minden népnél szokás” (1Sámuel 8:5), király kellett – a napjainkban oly népszerű kijelentésig, miszerint „Mindenki ezt teszi!”, tetten érhető az ember megromlott természete, amely időről időre új erőre kap. Most nem azokról beszélünk, akik még nem tértek meg és életüket a Gonosz irányítja. A hívő emberről van szó, és arról, ahogyan a gonoszság kultúrája hatalmas óriáskígyóként ki akarja préselni belőle az életet. A Biblia nagyon egyértelműen tanít ezzel kapcsolatban: Isten nem szeretné, hogy gyermekei a pokol gyermekeivel ugrabugráljanak együtt. „Ne állj a rosszat akaró többség mellé” (2Mózes 23:2).

„Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak… Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között?… Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket…” (2Korinthus 6:14–17)

A félreértések elkerülése végett: ez a figyelmeztetés nem azt sugallja, hogy különítsük el magunkat azoktól, akik még nem fogadták el Krisztust. Azt szándékozik közölni, hogy a hívő keresztyén nem vesz részt a Megváltót elutasító ember gonosz cselekedeteiben.

„Az Isten királyságában bármit is elérő valamennyi keresztyén, akit közelebbről is megismerhettem, olyan hívő, aki nagyon nem e világ sípjához van hangolva. Nagyon, nagyon elüt a saját nemzedékétől.” (A. W. Tozer)

Nem kérdéses, hogy a kultúrák fejlődnek, változnak; a történelem viszont minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ennek a fejlődésnek az iránya nem felfelé mutat. Mindig lefelé tartó spirálról beszélhetünk. Az esetek bizonyos részénél – talán többségénél – fokozatos, szinte nem is észlelhető eltolódásokról van szó. Míg a kommunikáció, a tudomány – különösen az orvostudomány – terén elért technológiai haladást észbontónak nevezhetjük, világunk erkölcsével kapcsolatban már egyáltalán nem dicsekedhetünk. Gondoljunk csak az abortált magzatokra, a csonka, diszfunkcionális családokra, az erkölcstelenségre és a szexuális elhajlásokra. A hanyatlásnak eme fertőjében kell a hívő embernek élnie. Az őszinteség kedvéért azt is meg kell említenünk, hogy mi magunk is engedtük, hogy a szívünk megkérgesedjék, elveszítse érzékenységét. Olyan régóta élünk már a szemétdombon, hogy a rothadás bűze többé már nem facsarja szellemi érzékszerveinket. Ebben a folyamatban pedig nagyon nehéz megakadályozni, hogy a romlás a szívünkbe belopódzzon. Nem akarok túlzásokba esni, de számomra ez nagyon komoly probléma lett. Válságidőket élünk, és egyedül Krisztus egyháza fújhat ébresztőt, megtisztulási riadót!

Egyéni ambíciók fogságában

A függetlenség sem az igaz egyház, sem az azt alkotó egyének számára NEM igei elgondolás. A Szentírásban Krisztus gyülekezetére leggyakrabban alkalmazott párhuzam az emberi test. A testünk nem független szervek tömegéből áll. A sok millió sejtnek mind saját helyén, rendeltetésszerűen kell működnie. Félelmetes szavunk, a rák arra utal, hogy bizonyos sejtek kilépnek a normális pályájukról, és a testet romboló utazásra indulnak. Egyetlen élőlény sem maradhat fenn anélkül, hogy valamennyi alkotóeleme hozzá ne járulna a teljes élőlény egészségéhez. Ebből a szempontból a Szentírás lapjairól pontosan a kölcsönös függőség igazsága ordít felénk.

A tizenkét tanítványt Jézus a szőlőtő és a szőlővessző hasonlatával tanítja. A kölcsönös függőségi kapcsolatot ötször említi: „maradjatok énbennem”, aki ezt megteszi, „az terem sok gyümölcsöt”, mert „a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától” (János 15). Krisztus valódi követője könnyen megérti ezt az üzenetet. A vessző csak azért terem gyümölcsöt, mert a szőlőtő része. De ez nem csak a Krisztussal (a Szőlőtővel) való kapcsolatunkról szól, mert nem csak egy, hanem sok szőlővessző van, ezek pedig egyenlő mértékben fontos szerepet töltenek be a gyümölcstermés folyamatában. Önző büszkeség lenne azt állítani, hogy az én szőlővesszőm több figyelmet igényel, fölé emelkedik a többi szőlővesszőnek…

Az Újszövetség több könyve is részletesen tárgyalja ezt a kérdést. Az efézusi és a kolossébeli híveknek írt leveleiben Krisztust az egyház fejeként, a keresztyéneket a test tagjaiként mutatja be Pál.

„Mindent az ő lába alá vetett, és őt tette mindenek felett az egyház fejévé.” (Efézus 1:22)

Majd így ír:

„…hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus, akiből az egész test egybeilleszkedik és összekapcsolódik a különféle ízületek (hívő keresztyének) segítségével úgy, hogy minden egyes tagja erejéhez mérten közösen munkálja a test növekedését, hogy épüljön szeretetben.” (Efézus 4:15–16; a szerző kiegészítésével)

A Kolossé levélben ugyanez a téma köszön vissza.

„Ő (Krisztus) a feje a testnek, az egyháznak” (Kolossé 1:18; a szerző kiegészítésével)

„…de (a felfuvalkodott ember) nem ragaszkodik a Főhöz: pedig ő tartja össze az egész testet inak és ízületek segítségével, és az őáltala növekszik Isten szerinti növekedéssel.” (Kolossé 2:19; a szerző kiegészítésével)

A korinthusiaknak írt első levél stratégiai céllal elhelyezett 12. fejezetében – ahol a fejezet elején a Szent Szellem által Krisztus testében való szolgálatra (napjainkban is) adott kegyelmi ajándékokról ír – részletesen kifejti Pál, mennyire nagy jelentősége van a kölcsönös függésnek az egyházban.

„Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.” (1Korinthus 12:12)

„Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1Korinthus 12:27)

Azonnal fel is sorolja az Isten által az egyházban kinevezett testrészeket (1Korinthus 12:28). Érdekes, hogy (természetfeletti ihletésre) ide szúrja be a világszerte ismert szeretethimnuszt, amely arról szól, hogy a szolgálatokat és a megnyilvánulásokat szabályozó igaz motiváció a szeretet (1Korinthus 13). Ezzel pontosan a Szent Szellem szerinti gyülekezeti (test-) működésről szóló tanítás (1Korinthus 12 és 14) közepében helyezi el.

Az Úr házában való szolgálat soha nem áldozatmentes. Személyes vágyait alárendelve az érettebb hívő hajlandó a kevésbé érett hívőt szellemi fejlődésében vezetni. Magyarul, aki a kölcsönös függés bibliai alapelvét megérti, az inkább áldássá szeretne válni, nem kell, hogy mindig ő legyen az áldást fogadó fél. Ha ahhoz ragaszkodom, hogy a gyülekezet igazgatása, szabályozása, eljárásrendje saját személyes ízlésemnek legyen alárendelve, akkor ezzel Krisztus testében a zűrzavarnak, konfliktusoknak adok helyet.

Gyakorlati lecke: élő, hasznos része vagyok Krisztus egyházának. A Test minden egyes részének van feladata. Ahhoz, hogy az egyház egészséges legyen és megfelelően működjék, mindenkinek ott kell örömmel helyt állnia, ahová az elhívása szól. Csak az egyik rész vagyok az egészben – a többi résznél sem fontosabb, sem kevésbé fontos. Ha a többi rész fölé akarok emelkedni, vagy azt gondolom magamról, hogy felkészültebb vagyok, vagy azt feltételezem, hogy nincs szükségem a többiekre, akkor ezzel a Fej, Jézus Krisztus nemtetszését váltom ki, míg a testben zűrzavart keltek. Az legyen az elsődleges célom, hogy alázatos szolgálatával mindenek felett Krisztusnak tetsszek.

Hasonlítgatás

Gyakran azért keressük hívő testvérünkben a hibát, hogy ezzel őt negatív, magunkat pozitív színben tüntessük fel. Az efféle kritikát általában olyan nyelvezettel próbáljuk palástolni, amely az adott személy iránti aggodalmunkat fejezi ki, holott a valódi, titkos motiváció maga a versengő irigység.

Igen, ez sajnos az egyház minden szintjén megtörténhet. Emlékezzünk csak a Szent Szellembe bemerített keresztyének legelső feljegyzett „konfliktusára” pünkösd napja után! A történetet a Cselekedetek könyv 6. fejezetében találjuk. (Az Isten Igéjében többek között azt is annyira szeretem, hogy nem próbálja eltitkolni a testies cselekedeteket, nem kendőzi a hívő emberek gyengeségeit, éretlenségét.)

„Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, a görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek a héberül beszélők ellen, hogy a naponkénti gondoskodásban elhanyagolják a közülük való özvegyasszonyokat.” (Cselekedetek 6:1)

Mindez a nagy pünkösdi ébredés idején, a Krisztust befogadó zsidó hívők körében történt.

Arra nincs semmi bizonyítékunk, hogy az érintett vezetőknek ilyen versengő magatartása lett volna, de Pált elszomorította, hogy őt (a nagyszerű tudóst), Apollóssal (csodás szónokkal) és Péterrel (nagyszerű apologétával) hasonlítgatják össze a korinthusi gyülekezetben. Persze olyanok is voltak, akik azt vallották, hogy csak Jézushoz lojálisak. Ez az egyik első dolog, amit a levelében megemlít nekik (1Korinthus 1:10–13).

„A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre!” (1Korinthus 1:10)

A római híveket arra buzdítja, hogy értelmük megújulásával változzanak meg, sőt, még ezeket is a lelkükre köti:

„Ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék…” (Róma 12:3)

„…a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők…” (Róma 12:10)

A Filippi levelet Pál legszemélyesebb, legkevésbé doktrinális levelének tartják. Ez a Róma börtönéből írt négy levél közül az egyik, amelyet tulajdonképpen a filippibeli hívek nagylelkűségéért küldött köszönőlevélnek tekinthetünk. Arra bíztatja őket, hogy ugyanaz az indulat legyen bennük is, mint ami Krisztus Jézusban is megvolt:

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál…” (Filippi 2:3)

Majd alább így folytatja:

„Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban…” (Filippi 2:14–15)

Gyakorlati lecke: Sátán tisztában van vele, hogy ha Krisztus követői között belső viszályokat tud kirobbantani, akkor ezzel a valós ellenségről – önmagáról – tereli el a figyelmet. A gyülekezet nem valamiféle közéleti klub, ahol az egyéni trófeákat tehetjük közszemlére. Isten munkatársai vagyunk (2Korinthus 6:1). Krisztus testében a valódi egységhez igazi alázatra van szükség, ez pedig már önmagában is jelentős előrelépés a világ romlott kultúrájához képest.

A cím és rang fontossága

Feleségemmel egy ideig olyan országban éltünk, ahol a titulusnak és a hatalommal járó beosztásnak nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottak. Hallottunk olyanról is, aki a magasabb fizetéssel járó munkakört a jelentősen kevesebb pénzzel, de a neve mellett jól csengő címmel járó állásra is kész volt felcserélni. Az ember szereti az elismerést. Krisztus korában ez jellemezte a vallási vezetőket is, de ő átlátott a figyelemfelkeltő cselekedetek látszatán.

„Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szívesen veszik a köszöntéseket a tereken, szeretnek a zsinagógákban a főhelyeken ülni és a lakomákon az asztalfőn, akik felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.” (Lukács 20:46–47)

Az üzleti világban gyakran használják a külső motiváció (személyes elismerés, díj) erőteljes eszközét a fontos célok megvalósítását elősegítendő. Bizonyos területeken az egyház ugyanilyen módszereket honosított meg. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy aki adományozáskor a zsinagógában, az utcán kürtöltetve hívja fel magára a figyelmet… a zsinagógában vagy az utcasarkon imádkozik, hogy mindenki lássa… böjtöléskor eltorzítja az arcát, hogy nyilvánvaló legyen, mit csinál… már megkapta jutalmát! (Máté 6:2, 5, 16)

Míg van, aki azzal érvel, hogy Isten királyságában bizonyos dolgok nem valósulhatnának meg, ha ezt a fajta személyes elismerést eltávolítjuk a képletből, én csupán óvatosságra szeretnék mindenkit inteni. Akit a Szent Szellem vezet, az az Ő belső hangjára, nem pedig az emberi ego cirógatására lép. Jézus azt mondta, hogy „én… építem majd fel egyházamat” (Máté 16:18), és egészen biztos vagyok benne, hogy Ő nem folyamodik az ember testi természetét kielégítő kulturális taktikákhoz. Gondolkodjunk el ezen.

A tarzuszi Sault is ebbe a kategóriába helyezhetnénk. (Még megtérése előtti) zsidó vallási vezetőként a „képesítéseit” sorolja.

„…nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.” (Filippi 3:5–6)

Igen, a legmagasabb hatalmi pozícióban volt. Most viszont, hogy Krisztus lett az ura és mestere, így folytatja:

„Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért.” (Filippi 3:7)

Jakab, Jézus féltestvére látta, milyen hatást váltanak ki a különféle kultúrák az egyházban. Levelet írt a szórványban élő tizenkét törzsnek, és arra figyelmezteti őket, hogy az efféle attitűd nem éri el azt szeretetszintet, amelyet Jézus a népétől vár.

„Testvéreim, amikor a dicsőséges Urunkba, Jézus Krisztusba vetett hitetek szerint éltek, ne legyetek személyválogatók. Mert ha belép hozzátok a gyülekezetbe fényes ruhában egy aranygyűrűs férfi, és ugyanakkor egy szegény is belép kopott ruhában, és ti arra figyeltek, aki a fényes ruhát viseli, sőt ezt mondjátok neki: »Te ülj ide kényelmesen«, a szegényhez pedig így szóltok: »Te állj oda«, vagy »Ülj le ide a zsámolyomhoz«, nem kerültetek-e ellentmondásba önmagatokkal, és nem lettetek-e gonosz szándékú bírákká?” (Jakab 2:1–4)

Ebben az esetben azokra a keresztyénekre nehezedett a súly, akik egyeseket kitüntetett elismeréssel illettek. A politikai és üzleti életben szinte bevett gyakorlat a jó kapcsolatokkal rendelkező személy pozitív megkülönböztetése. Az ember a társadalmi státusza, gazdasági ereje szerint részesül előnyökben. Sajnos ezekről a területekről sokszor az egyházba is befurakszik ez a fajta magatartás. Ezt a szellemi problémát tette szóvá Jakab. Jézus elment a gazdag ember házába vacsorázni, de nem jelentett neki gondot a ragályos leprás megérintése, vagy a kisgyermek ölbe vétele sem.

Isten gyermekeiként soha nem szabad kapcsolatainkat az alapján alakítanunk, hogy ki mit tehet az érdekünkben. Milyen tragikus az a gondolkodásmód, amikor valaki megpróbál az evangéliumon változtatni, nehogy a befolyásos ismerős megbántódjék.

Gyakorlati lecke: A kereszt előtt mindenki egyenlő. Üzleti, kormányzati, családi helyzetünktől, társadalmi–gazdasági rangunktól függetlenül mindannyian bűnösök vagyunk, a bűneinkre pedig egyedül Krisztus áldozata hozhat megbocsátást. Az emberi elismerés Istent nem nyűgözi le. Az egyházi vezetőknek a világi rendszerekben előnyöket élvezők számára kivételezett pozíciót felajánlaniuk nem szabad, és ne is várjanak ilyet senkitől. Isten Igéje kivétel nélkül mindenkire egyenlően vonatkozik.

Éppen csak belekóstoltunk a tanulmányunk eme nagyon fontos részébe. A következő számban a hit intellektuális megközelítése és Isten Igéjének értelmezése a kultúra fényében lesz a terítéken. A továbbiakban kitérünk majd még a testiségre és a törvénykezésre. Sok mindent megismerhetünk még az Isten királyságában és a hívő keresztyént a Szentírással ellentétes gyakorlatok felé sodró sötét, bűnös világunkban egyszerre élt életünkről.

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!