Az üdvösség „ingyen ajándék” azon felül, hogy megmenekültünk bűneink súlyos büntetése alól. Urunk, Jézus Krisztus csodálatos módon megbékéltetett bennünket a Mennyei Atyával, és helyreállította a vele való kapcsolatunkat. Ezt a kegyelmi ajándékot nem zárhatjuk a négy fal közé, hogy kizárólag a mi hasznunkra váljon. A „jó hírt” mindenkivel meg kell osztanunk környezetünkben, akivel csak tudjuk. A Szentírás egyszerűen, de nyomatékosan kijelenti, hogy az evangéliumot a „föld végső határáig” hirdetnünk kell. Urunk azt mondta, „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!”, többek között ezekkel a szavakkal küldte el tanítványait (Máté 10:1–8). Micsoda megtiszteltetés, ha valaki Jézus Krisztus követe lehet! Nincs ennél nagyobb kiváltság! Ha beépítjük életünkbe ezt az erőteljes bibliai igazságot/utasítást/példát, lépjünk előre hittel és bizonyossággal, hogy mi is sokat hozzáteszünk majd az utolsó idők nagy aratásához.

A „követek” szava

Azok a nagykövetek, akik idegen földön képviselik nemzetüket, királyukat, igen fontos és tiszteletreméltó pozícióban szolgálnak. Az őket kiküldő nemzet hatalmával lépnek fel, népük hivatalos szószólóiként. A kapcsolatok építése közben a nagykövet feladata és felelőssége, hogy a két ország közötti folyamatos kommunikációt fenntartsa. Nem túlzás azt állítani, hogy a nagykövetnek részletekbe menően ismernie kell megbízatásának részleteit, az előnyöket és nehézségeket egyaránt. Bizonyos szolgálati helyeken a munka viszonylag kényelmes és nyugodt, míg máshol sokszor feszült és zavaros.

E párhuzam mentén vizsgáljuk meg Pál apostol szavait. „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!” (2Korinthus 5:18– 20)

Szánjunk egy percet a „megbékélés” szó jelentésére, hogy megértsük, milyen fontos feladat, hogy a szellemi királyság követeiként szolgálhatunk. A szó eredeti jelentése „csereüzlet”. Ami Isten és ember megbékélését illeti: Isten úgy akarta, hogy az ember Jézus Krisztus által, Isten irgalmából és kegyelméből elcserélheti bűnös múltját. „Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezenkívül még dicsekszünk is Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most részesültünk a megbékélésben.” (Róma 5:10–11)

A szent Isten igazságát nem csorbítja, hogy nem haragszik többé „ellenségeire”, ő mindig igazságosan és szeretetben cselekszik. Így tehát az, hogy Isten a maga akaratából az ember ellenséges állapotát irgalomra és kegyelemre cserélte, mindennél jobban tanúskodik változhatatlan természetéről. A Szentírás sehol, semmilyen formában nem utal arra, hogy Isten békéltetett meg az emberrel. Az ellenségeskedés kizárólag a mi részünkről támadt, sosem Isten oldaláról. Az embernek kell megbékélnie Istennel, nem fordítva. Nem vagyunk alkuképesek, semmit sem tehetünk le az asztalra, amivel értékünket bizonyíthatnánk. Ebből következően Krisztus vált a mi bűneinkért „engesztelő áldozattá” (Róma 3:25; 1János 2:2; 1János 4:10) kereszthalála által. Ezt a hatalmas hírt kell tehát mindenkivel közölnünk: minden embernek lehetősége van helyreállítani kapcsolatát a Teremtő Istennel.

Helyezzük ezt a dicsőséges üzenetet a misszió parancs kontextusába. „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Márk 16:15) „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet […], tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” (Máté 28:19–20) A hatékony evangelizáció két, egyaránt fontos elemből áll: (1) tanítvánnyá tenni, azaz üdvösségre vezetni a Krisztusba vetett hit által, és (2) tanítani, vagyis a megtérteket érett kapcsolatra vezetni Krisztussal és egyházával. Manapság a tanítvánnyá tételre olyan szavakat használunk, mint a „mentorálás” vagy a „coaching”. Lukács az Apostolok cselekedeteit ott kezdi, ahol evangéliumát lezárta: a feltámadt Krisztus utolsó földi napjairól ír. Jézus így válaszol tanítványainak, amikor megkérdezik, mikor állítja helyre Izráel földi királyságát: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (Cselekedetek 1:7–8) Ez a két vers röviden felvázolja az újszövetségi egyház történetét, melyből kiderül, hogy a Krisztust ismerő férfiak és nők valóban engedelmeskedtek parancsának.

  • Jeruzsálem (Cselekedetek 1–7)
  • Júdea és Samária (Cselekedetek 8–12)
  • Az egész világ (Cselekedetek 13–28)

Érdekes adalék, hogy az Apostolok cselekedetei elsődlegesen Péter és Pál szolgálatára összpontosít, de mások jelentős munkásságáról is beszámol, úgymint István, Fülöp (mindketten diakónusok voltak) és Barnabás. Péter ment először a pogányok közé, egy Kornéliusz nevű római századoshoz (Cselekedetek 10), de Saul (a későbbi Pál), a megtért zsidó írástudó összpontosította szolgálatát a pogány népekre s vitte el az evangéliumot három missziós útján „a föld végső határáig”. Az újszövetségi iratok közül Péter két levelet írt, Pál tizennégyet (ha beleszámoljuk a Zsidókhoz írt levelet is). János apostol, Jakab testvére, öt újszövetségi könyvet jegyez (János evangéliuma, három levele és a Jelenések könyve). Jakab és Júdás, Jézus féltestvérei is írtak egy-egy levelet. Máté és Márk, az evangéliumok szerzői is egy-egy könyvvel jelennek meg, Lukács, a Biblia egyetlen pogány származású írója pedig egy evangéliumot és az Apostolok cselekedeteit jegyzi.

Cselekedetek 2. fejezet: az újszövetségi egyház úgy indul, hogy Jeruzsálemben, pünkösd napján százhúsz hívő betöltekezik Szent Szellemmel.

Cselekedetek 28. fejezet: a könyv végén az egyház már sebesen növekszik, addigra Jeruzsálemből a Római Birodalom legnagyobb részén elterjedt.

A Szent Szellem kenete hatalmazta fel erővel az apostolokat, Krisztus más követőit és azokat is, akik pünkösdkor vagy utána az evangéliumot hallva hittek Krisztusban. Alapjaiban rázták meg az akkori vallásos és pogány kultúrákat azzal, hogy azt hirdették, Jézus ÉL.

Mikor Krisztus követei hirdetni kezdték („tanúi lettek”), hogy Krisztust valóban megfeszítették (a halálbüntetés római módszere szerint), de feltámadt a halottak közül, a Szent Szellem rengeteg jeruzsálemi embernek felfedte az Írások természetfeletti beteljesedésének igazságát. Pünkösd napján az addig ismert világ minden tájáról érkező emberek közül háromezren fogadták el Krisztust Megváltójuknak és Uruknak (Cselekedetek 2:41), majd a szellemi királysághoz csatlakozó férfiak száma (nőket és gyerekeket nem számolva) hamarosan az ötezret is elérte (Cselekedetek 4:4). Az élő Krisztust hirdették, és rengeteg csodás gyógyulás és szabadulás is történt, épp, ahogy Jézus megmondta. „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Márk 16:17–18) Nem szándékosan vettek kézbe kígyókat (Cselekedetek 28:3–6) vagy ittak mérget, nem így akartak bizonyságot tenni Isten hatalmáról, az ilyesmi véletlenül történt, vagy ha Isten embereit bántani akarták. Isten mindenható erejének ezen megnyilvánulásait „erőknek, jeleknek és csodáknak” nevezték (Cselekedetek 2:22).

Jelek – Jelzés vagy jelkép – Az értelemre hat
Csodák – Furcsa, szokatlan – A képzeletre hat
Erők – Hatalom a hétköznapi, a természetes felett – A természetfeletti forrásra mutat

Vajon teljesítettük már a parancsot? Elvittük már az evangéliumot a föld végső határáig minden népnek? Nem hinném! Bár egyrészt a népességrobbanás folytán ma többen ismerik Krisztust személyes Urukként és Megváltójukként (dicsőség érte az Úrnak, aki mindig hűen megtartja ígéreteit!), az is egyértelmű, hogy többen élnek ma úgy a földön, mint bármikor az emberiség történelmében, hogy NEM tapasztalták meg az üdvösség ajándékát. Addig nincs vége küldetésünknek, amíg nem találkozott minden egyes ember ezen a bolygón az örömhírrel, annak hamisítatlan, tiszta, és érthető formájában. Ez Isten legfőbb célja. Az Úr „nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2Péter 3:9). Természetesen mindenki előtt nyitva áll a választás lehetősége, teremtéskor kapott jogunkat nem vitatja el Isten, sőt: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” (János 3:16–17) Nincsenek kitételek arra nézve, ki üdvözülhet, mindenkinek lehetősége van Krisztus áldozatát elfogadva megbékélni Istennel, és „ránk bízta a békéltetés igéjét” is (2Korinthus 5:19).

Viszont az üzenetet nem hirdethetjük örökké. Már maga az élet is elég bizonytalan, erre figyelmeztet Jakab is: „Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik.” (Jakab 4:14) Minden nap hunynak el idősek és fiatalok, számukra nincs több lehetőség a bűnbánatra. „És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik” (Zsidók 9:27). Az ember a halála pillanatáig dönthet, a sír másik oldalán már nem tudja elfogadni Krisztust (Lukács 16:19–31). Ezért olyan gyorsan el kell vetnünk az evangélium „magját”, ahogy csak lehet. Jézus azt parancsolta, hogy kitartóan dolgozzunk, „mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat” (János 9:4). Jézus egy példázattal próbálta helyes útra terelni a zsidók gondolkodását, akik azt hitték, egyből helyreáll majd a királyság. Egy tehetős emberről beszélt, aki szolgáira bízta vagyonát, és azt mondta nekik, hogy „kereskedjenek, amíg vissza nem jön” (Lukács 19:11–27). Mikor Pál apostol látta korának égbekiáltó bűneit, arra buzdította az efezusi gyülekezetet, hogy „használják ki az alkalmas időt, mert az idők gonoszak” (Efezus 5:16).

Másodszor, a bűn és elhajlás, mint pusztító rákos sejt, a bolygó minden kis szegletében burjánzik. Az ember sosem lesz jobb, az emberi természet romlott. Nem vagyunk eredendően jók. Pál nem beszél mellé, amikor a kegyelemből kapott üdvösség mellett érvel: „[…] halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt […] igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez […]. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk természetünknél fogva, éppen úgy, mint a többiek.” (Efezus 2:1–3) Igaz, ami igaz: amit az egyik generáció kicsiben művel, azt csinálja nagyban a következő. A biblia első lapjain olvassuk az ősi történetet, melyben Káin megöli saját testvérét, Ábelt (1Mózes 4:8). Azóta nemzedékről nemzedékre száll ez a bűn, egyre nagyobb mértéket öltve, és egyre ellenségesebben, égbekiáltóbban lázadva a szerető Isten ellen. Manapság évente több millió magzat életét követeli az abortusz borzalmas bűne. A homoszexualitást és a szexuális elhajlások minden mocskos formáját egyenesen jónak kiáltották ki, sőt kijelentik, hogy „Isten engem így teremtett”. Pál azonban minden ilyesfajta otromba kijelentést egy pillanat alatt megcáfol rómaiakhoz írott, ihletett levelében: „Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek” (Róma 1:24, 26, 28). A Károli fordítás ezt úgy fogalmazza meg, hogy Isten „oda adta őket méltatlan gondolkozásra” (Róma 1:28). Más fordításban ezt olvassjuk: „ezért Isten is magukra hagyta őket” (EFO), szó szerint levette róluk kezét. Fontos, hogy mindig érezzük, hogy sürget az idő. Még ha folyamatosan támadnak, és intoleránsnak, bigottnak neveznek, akkor sem szabad leírnunk őket, vagy tévesen azt feltételeznünk, hogy Isten az ő szent tisztaságában örökre elfordult azoktól, akik ilyen visszataszító módon élnek. Vigyáznunk kell, nehogy érzéketlenné váljunk a gonosz bűzére, ami szellemi érzékeinket ostromolja. A Krisztus keresztjéből eredő tisztító folyó ma is eléri a bűn szennyes csatornáit. A remény üzenetét szeretettel kell átadnunk azoknak, akik a reménytelenség vermében vergődnek.

Harmadszor, ahogy egyik prófécia teljesedik be a másik után, muszáj felismernünk, milyen kevés maradt hátra a kegyelem idejéből, az egyház korszakából. Kisgyermekkorom óta járok templomba, tehát több mint hét évtizede a hívek közössége áll világom középpontjában, minden más az Úr munkája körül forog. Azért mondom ezt, mert emlékszem, fiatalkorom óta hány prédikációt meghallgattam az „Úr visszajöveteléről”. Sokszor meg is tértem. Számos próféciát, amelyre gyakran utaltak – mint például a fenevad jele, amely nélkül senki sem adhat vagy vehet semmit, vagy a két tanú, akit az egész világ meglát – igazán nehezen tudtam megfeleltetni annak az időszaknak, ma viszont, a modern technológia vívmányaival ezek a dolgok még csak furcsának sem tűnnek, s már semmire se mondanám, hogy lehetetlen.

Amikor Jézus utoljára beszél „a végidőkről”, többször hangsúlyozza, hogy mindig „álljunk készen” eljövetelére. Ahogy később látni fogjuk, úgy hiszem, Isten Igéje azt tanítja, az egyház még a nagy nyomorúság előtt elragadtatik. Ugyanakkor Jézus a zsidó néphez intézte legtöbb tanítását (ne feledjük, ők a földi királyság helyreállítását várták), ezért Máté (24–25. fejezet) és Lukács (21. fejezet) evangéliuma is a Krisztus második eljöveteléhez kapcsolódó eseményekről szól. Ezek különálló események, s mindegyiknek megvan a jellegzetessége (ezekről később többet is beszélünk). Ha figyelmesen fülelünk, hallani fogjuk, hogy nem csak az egyén életének órája ketyeg, hanem az egész ma ismert világé is. Egyáltalán nem igei vagy Istennek tetsző, ha óvóhelyre zárkózva elbújunk a mindenre kiterjedő szellemi harc elől, és csak várjuk az Urat, hogy hazavigyen bennünket magával, hiszen ő azt szeretné, ha minden ember megbékélne vele. Igen, „egyenesedjünk fel, és emeljük fel fejünket” (Lukács 21:28), úgy várjuk teljes megváltásunkat. Az üdvösségünkre vonatkozó megingathatatlan remény késztessen arra, hogy kifussunk Góliát elé

(ld. 1Sámuel 17:48) ahelyett, hogy gyáván elbújnánk előle. Az evangéliumot akkor ismerik meg a körülöttünk élők, ha az Úr Jézus nevében érkezünk, a Szent Szellem bátorságával és erejével, és nem rettent el, mivel járhat mindez ránk nézve. Jézus győztes Úr.

Tanulság

Nincs annál nagyobb megtiszteltetés, ha a királyok Királyának személyes követeként járhatunk. Személyes tapasztalatból tudjuk, hogy a Király üzenete igaz: saját élményeink igazolják bizonyságtételünket. A feladat összetettségére, fontosságára és sürgősségére való tekintettel, képességeink korlátait ismerve muszáj a Szent Szellemre támaszkodnunk, hogy Ő kenjen fel bennünket, adjon bölcsességet és útmutatást, amikor belépünk a sötétség ellenséges királyságába. Bár lehetetlen pusztán okos érveléssel meggyőzni az embereket, a Szellem felfedi majd, hogy Jézus Krisztus Isten fia és minden ember Megváltója. Jézus továbbra is „építi az ő egyházát” – ahogy azt megígérte.

Milyen méltó befejezés: Jézus MA IS építi az ő egyházát. Ott, ahol élünk, nem számít, milyen akadályokba vagy kulturális nehézségekbe botlunk, egyházunk növekszik. A Sátán minden hazugságával sem tudja megakadályozni vagy elpusztítani, amit Urunk épít a pokol kapui előtt. Gyönyörű győzelem áll előttünk! Legyünk bátrak! Hirdessük az igét! Szeressük az embereket! Tegyünk bizonyságot Krisztus Szelleméről otthon, a gyülekezetben, és szerte a városunkban!

Amikor legközelebb találkozunk, a következő témát vesszük elő: Önkéntesek, nem rabszolgák!

Az Atya nem kényszerít a szolgálatra, hanem lehetővé teszi, hogy jelenlétének és szeretetének közösségében éljünk. Azért szeretjük, mert ő előbb szeretett minket! Nemsokára találkozunk!

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!

Szerző: Dr. H. Maurice Lednicky

Dr. H. Maurice Lednicky 1963 óta az amerikai Assemblies of God pünkösdi felekezet felszentelt szolgálattevője. Szerző, evangélista, pásztor, misszionárius és a Central Bible College (Springfield, Missouri, USA) egykori rektora