Aki vonakodik egyértelmű, teológiai meghatározást adni a pünkösdi mozgalomról, az nem veszi figyelembe a tényt, hogy a mozgalmat a Biblia formálta, és az egyház tényleges szükségletét is szem elől téveszti. Tudnunk kell, kik vagyunk, ha tovább szeretnénk adni az örökségünket.

Bevezetés

Egy barátom egyszer megkérdezte: „Miért beszélnek annyit a pünkösdiek a Szent Szellembe való bemerítkezésről?” Azt ajánlottam neki, hogy olvassa el a Cselekedetek könyve 2. fejezetét. A Biblia, kiváltképp a Cselekedetek történései alapozzák meg a pünkösdi tanokat. Lehetetlen ettől az alaptól elvonatkoztatva megérteni a pünkösdieket.

Manapság sok tudós élcelődik azon, hogy meg lehet-e egyáltalán pontosan határozni a pünkösdiséget. Gyakran kigúnyolják azt, hogy teológiailag is meg tudjuk határozni magunkat. Ha a pünkösdi mozgalom eredete és központi tanai világosak, akkor miért lenne nehéz meghatározni, hogy mit jelent pünkösdinek lenni?

A pünkösdi és karizmatikus keresztyénség legnagyobb léptékű elemzése is általában csak a kutatók egyéb céljaiból, azaz a kulturális trendek megvilágításából fakad, és nem kapcsolódik közvetlenül a gyülekezet életéhez.

Sokszor a gyülekezetvezetők is csak nagyvonalakban határozzák meg a mozgalmat, amelyhez tartoznak. A pünkösdi mozgalom ökumenikus jelentőségét hangsúlyozók között sokan vannak, akik nehezen akarják pontosan, teológiai nyelvezettel definiálni a mozgalmat. A pontos meghatározások világossá teszik, kik vagyunk, de egyúttal határokat is szabnak. Az identitást alakító jellemzők a kizárólagosságot is magukban hordják. De ha mindenki pünkösdi, akkor mit jelent ez a kifejezés?

Pünkösdi vonatkozásuk szerint többféle teológiai meghatározása is lehet a keresztyén csoportoknak. Úgy gondolom, hogy az alábbiak nem csak történelmileg pontosak, hanem a jelenre is érvényesek:

Pünkösdi: az a keresztyén, aki vallja, hogy a Cselekedetek könyve példát állít a mai egyház számára, és így minden hívőt bátorít, hogy a Szellembe való bemerítkezést átélje (Cselekedetek 2:4). Mindezt a misszióra való felkészítésként értelmezi, ami nem egyenlő az újjászületéssel, és amelyet a nyelveken szólás, valamint a „jelek és csodák” – többek között az 1 Korinthus 12:8–10-ben felsorolt ajándékok – jeleznek. Ezeknek kellene jellemeznie napjaink egyházát.

Neopünkösdi: az a keresztyén, aki a fenti állítás minden pontjával egyet ért, kivéve azzal, hogy a nyelveken szólás a Szellembe való bemerítkezés alapvető jele.

Karizmatikus: az a keresztyén, aki hiszi, hogy az 1 Korinthus 12:8–10-ben felsorolt ajándékok (beleértve a prófétálást, a nyelveken szólást és a gyógyítást) elérhetőek a gyülekezet számára ma is, de elutasítják azt a tanítást, miszerint a Szent Szellembe való bemerítkezés (Cselekedetek 2:4) az újjászületéstől különválasztható szolgálati felhatalmazás.

Nem karizmatikus: az a keresztyén, aki nem vallja, hogy a Szent Szellembe való bemerítkezés (Cselekedetek 2:4) az újjászületéstől különválasztható szolgálati felhatalmazás, és nem fogadja el, hogy az 1 Korinthus 12:8–10-ben felsorolt ajándékok közül akár csak egy is érvényes lenne napjaink egyháza számára.

A fent említett kategóriák mindegyike beleesik az evangelikál meghatározásba. Evangelikál – evangéliumi keresztyén – az a keresztyén, aki hisz: a Biblia tekintélyében; abban, hogy megváltás egyedül Krisztusban van, és az evangélizálás minden keresztyén küldetésének fontos része.

A globális pünkösdi mozgalom mély evangelikál földben gyökerezik. Szívében Krisztus-központú. A pünkösdiek szerint a Szellem munkája felmagasztalja Krisztus uralmát, és bizonyságot tesz mellette. Jézus az, aki bemerít minket a Szent Szellembe. A pünkösdi hitvallás és gyakorlat a Bibliából származik. Habár a pünkösdiek támogatják a szellemi megtapasztalásokat, mindezt az Igére való folyamatos odafigyeléssel teszik. A Biblia, és különösen a Cselekedetek könyve adja meg az alapját a pünkösdi tapasztalatnak.

A mozgalmat tanulmányozó tudósok közül sokan nem pünkösdiek. Ők nagyjából vagy kizárólag szociológiai terminusokkal határozzák meg a pünkösdieket. Nem a hitelveik alapján azonosítják őket, hanem a tapasztalataik fajtája (pl. használják-e a szellemi ajándékaikat) és a viselkedésük (pl. milyen különbségek fedezhetőek fel a pünkösdi hívők életében) alapján. A szociológiai elemzések adnak némi betekintést, de önmagukban nem tudják megfelelően leírni ezt a mélységesen Krisztus-központú és Biblia-alapú mozgalmat. Az a kép, amit ők festenek a pünkösdiekről, gyakran karikatúra: némileg igaz, de nagyon sok túlzást és elferdítést tartalmaz.

Ebben a cikkben azt mondom el, hogy én miért vagyok pünkösdi. Meghatározásaim tudatosan teológiai alapúak lesznek. A Biblia szemszögéből adok magyarázatot. Megmutatom, hogy a kulcsfontosságú bibliai szakaszok alátámasztják a pünkösdi meggyőződésemet. Újra meg kell vizsgálnunk, le kell tisztáznunk a gazdag teológiai örökségünket, amelyet a korai pünkösdi úttörők hagytak ránk. Aki vonakodik egyértelmű, teológiai meghatározást adni a pünkösdi mozgalomról, az nem veszi figyelembe a tényt, hogy a mozgalmat a Biblia formálta, és az egyház tényleges szükségletét is szem elől téveszti. Tudnunk kell, kik vagyunk, ha tovább szeretnénk adni az örökségünket.

Tehát, mit is jelent, ha azt mondom, hogy pünkösdi vagyok? A pontos válasz három összetevőből áll. Először is, a pünkösdiek a Cselekedetek könyvére életük vezérfonalaként tekintenek. Másodszor, azt hangsúlyozzák, hogy nem szabad összekevernünk a Cselekedetek 1. és 2. fejezetében valamennyi hívő számára megígért, Szent Szellembe való bemerítkezést az újjászületéssel vagy a megtéréssel. Harmadszor, a pünkösdi mozgalom a kezdetektől fogva (Cselekedetek 2:4; 10:46; 19:6) összefüggött a nyelveken szólással és a Szent Szellembe való bemerítkezéssel. A korai pünkösdiek úgy jellemezték a nyelveken szólást, mint a Szellemmel való betöltekezés egyedülálló jelét, bizonyítékát. Sok történész állítja, hogy ha nem lenne ez a kapcsolat, akkor pünkösdiek sem lennének.

Miért olvasunk más megközelítéssel?

A pünkösdiek mindig is követendő példaként tekintettek a Cselekedetek könyvére, különösen a Szent Szellem kiáradásáról szóló szakaszra (Cselekedetek 2). Az ott lejegyzett történek a saját történeteink. A pünkösdiek könnyen azonosulnak velük. A szöveghez való efféle kapcsolódás teszi lehetővé számunkra, hogy az életünket, reménységünket és álmainkat, a képzeletünket formálja. Elvárásokkal és vágyakozással olvassuk ezeket a történeteket, amelyekben a Szent Szellem ereje által az átlagos tanítványok természetfeletti dolgokat tesznek Istenért.

A pünkösdiek sosem érezték úgy, hogy a saját és a Biblia világa között olyan nagy távolság lenne. Ugyanakkor az elmúlt két évszázadban számos nyugati teológus és tudós próbálta kínkeservesen megtalálni a módját, hogyan értelmezze az Isten természetfeletti cselekedeteiről szóló bibliai szövegrészeket. Míg az evangelikál teológusok megpróbálták megmagyarázni, miért is kell elfogadnunk, de saját időnkre nézve nem elvárnunk az Újszövetségben feljegyzett csodákat, addig az egyház épülése közben a pünkösdiek (legalábbis önmaguk szerint) átélték Jézus mai csodajeleit.

A tipikus pünkösdi keresztyén hermeneutikája célratörő és egyszerű: a Cselekedetek könyvében leírt történetek mintaként szolgálnak a tapasztalatainkhoz és az életünk formálásához. Ez az egyszerű szemléletmód az egyik alapja a pünkösdi mozgalom erejének. Az ember könnyebben megragadja az üzenetet, ha a leírtakat az életére vonatkozó példának tekinti, és nem szorong a természetfelettivel, vagy azzal kapcsolatban, hogy ez az egész hogyan illik bele bizonyos komplex teológiai rendszerekbe.

Ebből arra lehet következtetni, hogy a pünkösdiek másféle módon értelmezik a Bibliát, különösen a Lukács evangéliumát és a Cselekedetek könyvét, mint a nem pünkösdi evangelikálok. Elismerem, hogy szoros kapcsolat van a pünkösdiek és az evangelikálok között. Valójában a pünkösdiek is evangelikálnak mondják magukat, habár két különböző csoportról beszélünk. Jelen esetben az egyik csoportba a pünkösdi evangelikálokat, a másikba a nem pünkösdi evangelikálokat sorolom.

A pünkösdiek két olyan feltételezést nem fogadnak el, amely az evangelikálok Lukács–Cselekedetek pároshoz való viszonyát alakítja. Az első szerint bizonyos evangelikál körök elvetik, hogy a Cselekedetek könyve és a benne megjelenő apostoli gyülekezet lenne a modell a mai egyház számára. Úgy gondolják, hogy Lukács azért írta le az egyház keletkezésének történetét, hogy a későbbi olvasók hitelesen ismerhessék meg az evangéliumot és annak történelmi alapjait. Kitartanak amellett is, hogy Lukács nem a missziós munka példájaként mutatta be a történteket a keresztyén generációk számára.

A második feltételezés abból fakad, hogy az evangelikálok az újszövetségi teológiát rendszerint csupán a páli teológiával azonosítják. Másképp fogalmazva: Lukács történész, Pál a teológus. Az evangelikálok úgy gondolják, hogy Lukács hivatkozásai a Szent Szellem munkájára vonatkozóan tulajdonképpen ugyanazt a jelentést hordozzák, mint Pál hasonló kifejezései, ennélfogva a páli szövegek alapján kell értelmeznünk azokat. Úgy vélik, hogy a pünkösd a tanítványok új korba lépését jelképezi, amikor az új szövetség szerinti életet kezdték el.¹ Magyarázatuk szerint a pünkösd az egyház születésnapja.²

Az evangelikál tudósok egybehangzóan azt állítják, hogy a pünkösd egyedülálló, megismételhetetlen esemény volt. Milyen értelemben lehet a pünkösd egyedülálló? Nem tudjuk a történelmi eseményeket megismételni, de Lukács sok olyan eseményt mutat be a Cselekedetek könyvében, amely modellként szolgál az általa jellemzett egyháznak. Azért jegyezte fel ezeket, hogy az olvasói életében is megismétlődhessenek.

Lukács elbeszélésének különböző vonatkozásait vizsgálva szembehelyezkedem ezzel a két feltevéssel – különösen azzal a gondolattal, hogy a pünkösd „egyedülálló és megismételhetetlen”.

A Lukács–Cselekedetek szerkezete

Jézus názáreti tanítása (Lukács 4:16–30) jól példázza Lukács evangéliumát. A textus előrevetíti az összes főbb témát, amely megjelenik az evangéliumban: a Szellem munkája, az evangélium egyetemessége, Isten kegyelme, Jézus elutasítása. Ez az egyetlen jelentős rész, ahol a Lukács evangéliumának kronológiája eltér a Márk evangéliumáétól. Lukács kiragad Jézus szolgálatának a közepéből egy eseményt, és – mintegy felvezetésként – a szolgálata elejére helyezi. Azért tette ezt, mert tudja, hogy az Ézsaiás 61:1–2 próféciájának idézése, valamint a kijelentés, miszerint a prófécia Ővele teljesedik be, jól mutatja be Jézus személyét és a küldetése természetét. Tehát, ez az igeszakasz bemutatja nekünk Jézus későbbi szolgálatát.

Lukács hasonló bevezetést írt a Cselekedetek könyvéhez is. A Szent Szellem pünkösdi kiáradása után Péter igehirdetése (Cselekedetek 2:14–41), sok szempontból hasonlít Jézus fenti prédikációjára. Beszédében Péter utal egy ószövetségi próféciára is, amely a Szellem eljöveteléről szól (Jóel 3:1–5), és kijelenti, hogy a pünkösdi eseményekben ez a prófécia teljesedett be (Cselekedetek 1:17–21). Az üzenet egyértelmű: ahogyan prófétai feladata betöltésére Jézust, úgy az utolsó idők prófétai igehirdetésére Jézus tanítványait is felkente a Szent Szellem. A Jóel 3:1–5-ből idézett szövegen – csakúgy, mint a Lukács evangéliuma 4. fejezetében található mintaszakasz – Lukács szerkesztői munkájának a jeleit láthatjuk.³

Az egyik változtatás különösen beszédes. A Cselekedetek 2:18-ban Lukács beleilleszti a jóeli idézetbe, hogy „és ők is prófétálnak”. A beillesztett szöveg azt emeli ki, ami már eleve benne volt Jóel próféciájában. Már az előző vers is arra utal, hogy a Szent Szellem kiáradása az utolsó időkben nem más, mint Mózes kívánságának a beteljesedése, miszerint „bárcsak az Úr egész népe próféta volna” (4 Mózes 11:29). A Cselekedetek 2:17 szó szerint idézi a Jóel 3:1-et:

 „Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak.”

A Cselekedetek 2:18-ban is ez a gondolat köszön vissza. Lukács kiemeli, hogy a Szent Szellem a prófétai inspiráció forrásaként érkezik. Az „utolsó időkben” az egyház próféták közössége lesz – mondja. Olyanoké, akiket Isten hívott el, hogy a megváltás üzenetét a „föld végső határáig” elvigyék (Ézsaiás 49:6; Cselekedetek 1:8). Itt arra is emlékezteti az olvasóit, hogy Jézus megígérte: erőt kapunk az elhívásunk beteljesítésére. A Szent Szellem eljön, és képessé teszi az egyházat – Lukácsét és a mienket is – hogy bátor tanúságot tegyünk Jézus mellett.

Lukács evangéliuma ezt a bátor, prófétai tanúságtételt vizionálja. A Szent Szellem felkente Jézust, hogy evangéliumot a szegényeknek evangéliumot, a foglyoknak szabadulást hirdessen, és az Úr kedves esztendejét prédikálja. (Lukács 4:18–19). Jézus Jordánnál történt megtapasztalása és a tanítványok pünkösdi megtapasztalása közötti párhuzam meglepő, de egyértelműen tudatos. Mindkettő egy-egy missziós küldetés – Jézus és az egyház küldetése – indulásánál történt, és mindkettő a Szent Szellem eljöveteléről szól. Lukács mindkettőt prófétai felkenetésként mutatja be, egy-egy ószövetségi próféciát idéző igehirdetés kontextusában. Az elbeszélést gondosan formálja Lukács. Jézust a legfőbb prófétaként mutatja be, pünkösd után követendő példaként állítja követői elé.⁴

Jézus tanításaiban is kiemeli a bátor, Szent Szellem által ihletett tanú motívumát. Említést tesz Jézus egyik fontos ígéretéről a Lukács 12:11–12-ből, és ezzel ízelítőt ad a második kötet cselekményéből. Rögtön pünkösd után látjuk is, mennyire fontos és aktuális Jézusnak ez az ígérete az egyház missziója szempontjából (Cselekedetek 2:19–20).

Pétert, Jánost, Istvánt és Pált a Szent Szellem által vezetett szolgálat modelljeként mutatja be, és ezáltal Jézus feltámadásával kapcsolatban kiemeli az apostoli tanúságtétel megbízhatóságát. Azt kívánja biztosítani, hogy tisztában legyünk a „föld végső határáig” hirdetendő apostoli üzenettel. Ugyanakkor az utolsó idők prófétáit a missziós tevékenység jelentős példaképeinek is tartja, akiket az egyháznak követnie kell. Arra szólítják fel Lukács egyházát, hogy amikor a Szent Szellemre támaszkodva ellenállással találják magukat szemben, bátran maradjanak meg azon az úton, amelyen először a mi Urunk járt.

Történetvezetésével kiemeli Lukács, hogy ahogyan Jézus a Jordán folyónál megtapasztalta a Szent Szellemet, és ez példát adott a tanítványok pünkösdi átéléséhez, úgy az apostolok pünkösd napi megtapasztalása is mintaként szolgál a későbbi keresztyének számára. Ezt támasztják alá Péter szavai a Cselekedetek 10:47-ben: „Vajon megtagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyanúgy vettél a Szentlelket, mint mi?”

A hetven tanítvány kiküldése (Lukács 10:1–16)

A hetven tanítvány kiküldésének beszámolója (Lukács 10:1–16) Lukács evangéliumának saját anyaga. A Lukács 10:1-ben ezt olvassuk:

Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét [más kéziratokban hetven] tanítványt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült.

Az egyik központi kérdés az, hogy hány tanítványt is küldött ki Jézus valójában, és hogy ennek mi a szerepe. Néhány kéziratban hetven áll, néhány hetvenkettőről ír. Habár a számot nem tudjuk minden kétséget kizáróan meghatározni, míg ennek a szakasznak a jelentőségét kutatjuk, fontos észben tartani, hogy a kéziratok eltérnek egymástól.

A legtöbb tudós egyetért abban, hogy ez a szám szimbolikus jelentőséggel bír. Sokan úgy gondolják, hogy a 70 az ószövetségi elbeszélésből fakad, és szimbolikus jelentősége van. Álláspontom szerint a hetvenes számra való utalás hátterét a 4 Mózes 11:24–30-ban találjuk. Az Úr „elvett abból a lélekből, amely Mózesen nyugodott, és kiárasztotta a hetven vénre” (25. vers). Ennek eredményeként a szentsátor körül összegyűlt 70 vén elkezdett prófétálni. Azonban két vén, Eldád és Médád nem ment a sátorhoz, hanem a táborban maradtak. De a Szent Szellem rájuk is kiáradt, és ők is prófétáltak. Józsué arra kérte Mózest, hogy állítsa le őket. De Mózes így válaszolt:

„Engem akarsz féltékenyen védeni? Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az Úr!” (4 Mózes 11:29)

A 4 Mózes 11 szerinti megoldás számos előnnyel jár más magyarázatokkal szemben: (1) magyarázatot ad a Lukács 10:1 kétféle szöveghagyományára (Hányan is prófétáltak valójában Mózes 4. könyvében?), (2) egyértelműen beteljesedik a Cselekedetek történetében, (3) a Lukács–Cselekedetek páros egyik nagy témájához, a Szent Szellem munkájához kapcsolódik, és (4) Lukács evangéliumában számos utalást találunk Mózes személyére és cselekedeteire. Ezek alapján arra következtethetünk, hogy Lukács a 4 Mózes 11-ben megjelent hetvenre utal.

A hetvenre való utalás feleleveníti Mózes kívánságát, miszerint „bárcsak az Úr egész népe próféta volna”, és ilyetén a pünkösdre mutat rá (Cselekedetek 2), ahol ez a kívánság drámai módon beteljesült. A beteljesülés az egész Cselekedetek könyvében folytatódik, ahogy Lukács az újabb missziós központok vonatkozásában is bemutatja a prófétai Szellem kiáradását (Cselekedetek 8:14–17; 10:44–48; 19:1–7). A hetvenre való utalás ezáltal azt vetíti előre, hogy a Szent Szellem az Úr valamennyi szolgájára kiárad, akik egyetemesen részt vesznek az Istentől kapott misszióban (Cselekedetek 2:17–18; ld. 4:31).

Isten arra hívta el (Ézsaiás 49:6; Lukács 24:45–49; Cselekedetek 1:4–8) és ruházta fel erővel (Cselekedetek 2:17–10; 4:31) az egyház minden tagját, hogy próféta legyen. Lukács azt hangsúlyozza, hogy a tanítványok pünkösdkor tapasztalt prófétai felkenetése ma is elérhető Isten népe számára.

A Cselekedetek 2:17–21 és az üdvtörténet

Már említettük, hogy mennyire fontos Lukács beszámolójában a Jóel próféciájának szerkesztett változata (Cselekedetek 2:17–21). Jóel szövegében van még egy módosítást, és ez is fontos. Jóel csak arra utal, hogy csodás jelek lesznek láthatóak az égen és a földön (Jóel 3:3), de kiváló szerkesztői munkájával Lukács bevezeti a „jelek és csodák” szókapcsolatot (Cselekedetek 2:19). Csupán néhány szó hozzáadásával Lukács a következőre alakítja át Jóel szövegét:

És csodákat teszek az égen fenn, és jeleket a földön lenn… (Cselekedetek 2:19)

Akkor válik világossá ennek a szerkesztésnek a jelentősége, amikor elolvassuk a jóeli idézetet követő verseket. Péter kijelenti, hogy

„Jézust… akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel.” (Cselekedetek 2:22)

Lukács szerkesztői munkájának jelentősége tovább fokozódik, amikor a jeleket és csodákat az ősegyház szolgálatához társítja. A „jelek és csodák” (σημεῖα καὶ τέρατα) 16 újszövetségi említéséből kilenc a Cselekedetek könyvében található. A Cselekedetek 4:30-ban a tanítványok így kérik az Urat: „nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által.” Néhány verssel később olvassuk, hogy „az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között” (Cselekedetek 5:12). Ehhez hasonlóan Lukács leírja, hogy István „nagy csodákat és jeleket tett a nép között” (Cselekedetek 6:8). Isten Pált és Barnabást is felruházta erővel, hogy „jeleket és csodákat vigyenek véghez” (Cselekedetek 14:3; 15:12).

Jóel próféciájának ügyes újraszerkesztésével Lukács a Jóel által leírt kozmikus jelekhez kapcsolja Jézus és az ősegyház csodáit (Cselekedetek 2:19–20). Ezek a csodás események az utolsó időket kísérő jelek és csodák. Tehát Lukács szerint a csodák nem csak az ősegyház növekedését segítették elő, hanem arra számít, hogy ezek a jelek és csodák a napjaink egyházát is jellemezni fogják. Mi is az utolsó időkben élünk – abban a korban, amelynek az eleje és a vége Jézus első és második eljövetele. Lukács szerint olyan korszak ez, amelyet jelek és csodák kísérnek.

Az üdvtörténetet nem bontja szigorúan különálló szakaszokra. Isten királyságának (annak az új kornak, amikor Isten szövetséges ígéretei elkezdenek beteljesülni) az alapkövét Jézus természetfeletti – csodás – születése (vagy Jézus csodákkal jellemzett nyilvános szolgálata) fekteti le. Isten uralma fokozatosan egyre inkább kiteljesedik, míg Jézus másodszor vissza nem jön, és Isten megváltó terve végbe nem megy. A pünkösd fontos eszkatológiai esemény, de nem ez jelenti a tanítványok új korszakba lépését. A pünkösd inkább Mózes kívánságának a beteljesedése: „bárcsak az Úr egész népe próféta volna” (4 Mózes 11:29; Jóel 3:1–2; Cselekedetek 2:17–18). Istentől kapott küldetése teljesítésére készül fel vele az egyház. Összegezve, Lukács a Jézus történetét és az ősegyház történetét összekapcsoló folyamatosságot hangsúlyozza. Lukács kétrészes munkája „Jézus Krisztus egyetlen történelmét,”⁵ mutatja be. Erre a Cselekedetek 1:1 szavai utalnak.

Egy másik fontos vonatkozás is fakad ebből a gondolatból: az egyház születését nem datálhatjuk pünkösdre. Graham Twelftree azt állítja, hogy Lukács miatt az egyházat a tizenkét tanítvány kiválasztásáig kell visszavezetnünk. Twelftree így érvel:

Lukács nem mondana olyat, hogy az egyház pünkösd napján jött létre. Számára az egyház Jézus követőinek elhívásáig és közösségéig vezethető vissza.⁶

Továbbá azt is állítja, hogy

az egyház szolgálata nem különbözik Jézus szolgálatától, hanem inkább annak a folytatása.⁷

A Lukács által megrajzolt apostolportrékból eredő következtetéseket alátámasztja az, amit Lukács Jóel próféciájából idéz.

Összegzés

A pünkösdi mozgalom egyik erőssége az, hogy aPéter Jóeltől származó idézetében megjelent, pünkösdre vonatkozó ígéretet a gyülekezet missziós modelljének tartja. Igaz, hogy ez a megközelítés ellentmond sok evangelikál értelmezésnek és feltételezésnek, de jól megragadja Lukács szándékát. Lukács fontosnak tartja kiemelni az apostoli tanúság megbízhatóságát, de ennél még messzebbre akar menni. Az elbeszélése sokkal több, mint csupán az apostoli igehirdetés összefoglalása. Kétrészes munkájában azt hirdeti, hogy a pünkösd ajándékának befogadásával az Egyház valójában próféták közössége. Pünkösd Szelleme azért jön el, hogy az egyház minden egyes tagja betölthesse prófétai elhívását: népek világossága legyen.

Ez a cikk kivonat a „Pentecost: This Story Is Our Story” (Saját történetünk, a pünkösd) c. tanulmányból (Springfield, Missouri: My Healthy Church, 2013)

Jegyzetek

1. James D. G. Dunn, Baptism in the Holy Spirit (London: SCM Press, 1970), 43. o.
2. Joel B. Green, How to Read the Gospels and Acts (Downers Grove: InterVarsity Press, 1987), 113. o.
3. Amikor Lukács szerkesztői munkájáról írok, semmiképpen sem arra gondolok, hogy Lukács elbeszélése történelmileg pontatlan volna. Inkább arra szeretnék rámutatni, hogy a pontos történetleírást teológiai célzattal tette. Lukács alkalmanként bizonyos beszédeket, párbeszédeket egyértelműen összegez, és mindezt a saját szavaival, saját stílusában teszi. Azért parafrazeálja az ószövetségi idézeteket, hogy az elbeszélésén végigfutó lényeges tételeket kiemelje. Úgy gondolom, hogy Lukács szerkesztői munkája pontosan tükrözi és kihangsúlyozza a krisztusi és apostoli témákat, de alapvetően Lukács üzenetének tartalmát próbálom feltárni. Hitem szerint ezt az üzenetet inspirálta a Szent Szellem, ez a mérvadó az egyház számára.
4. A Lukács 11:9–13 arra enged következtetni, hogy a szerző szerint Jézus, a tizenkettő és a hetven (Lukács 10:1) prófétai elhívása az egyházra is alkalmazható.
5. Martin Hengel, Acts and the History of Earliest Christianity, J. Bowden fordításában (London: SCM Press, 1979), 59. o.
6. Graham H. Twelftree, People of te Spirit: Exploring Luke’s View of the Church (Grand Rapids: Baker, 2009), 28. o.
7. Uo.