2017. Szeptember 15.Mirjám pulzusa az egekbe szökött – veled vagy velem sem lett volna másként. Az elszámoltathatóság egy dolog, de ha maga a Mindenható teremt le, és még egy kis leprával is megspékeli, na, az egészen más élmény.
Az egyik percben Mirjám még „családi jogait” gyakorolva kritizálja felnőtt kisöccsét, Mózest, a következőben pedig olajbarna bőre már fehér, mint a hó. (Lásd: 4Mózes 12.)
Mirjám úgy vélte, Mózes ellen emelt panasza jogos aggodalom volt, semmi több. Végül is, egy etióp származású nő tört be legbelső köreikbe, úgy érezte, kigolyózták pozíciójából. Testvéreként kellett volna tekintenie Mózes feleségére, de Mirjám mostohatestvért látott benne, még bátyja iránt érzett szeretete sem fékezte meg a nyelvét. Ajka arra készült, amire még a fáraó serege sem volt képes: legyőzni Mózest. Öccse, Áron is mellé állt, és a két ikercsatorna valósággal felrobbant. Majd hirtelen a két fivér, Áron és Mózes rettegve figyelte, ahogy Istenük, aki elpusztította Egyiptomot, nővérük ellen fordul.
A negatív lelkület azonban, amely gyors lefolyású rákként rágta át magát Izráel népén, nem Mirjám destruktív szavaival kezdődött, valójában ez már a második lépcsőfok volt.
A történet napokkal korábban indult. A 4 Mózes 11:1-ben azt olvassuk, „a nép pedig folyton csak panaszkodott az Úrnak, hogy rosszul megy a sora. Az Úr pedig meghallotta, és haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az Úr tüze, és belekapott a tábor szélébe.”
Mózes azonban imádkozott, és a tűz kialudt, de a panaszkodás nem szűnt meg. A negyedik vers azt írja, „a közöttük levő gyülevész népség azonban telhetetlen volt, ezért Izráel fiai is újra siránkozni kezdtek: Ki ad nekünk végre húst enni?”
Figyeljük meg, hogy a kritikus hangok a „külvárosból”, a tábor széléről érkeztek, ide csapott le először az Úr tüze. A Biblia ezeket a felbujtó csoportokat gyülevész népségnek nevezi. Érdekes szóhasználat, azt jelenti, „kevert tömegek”. Ők voltak azok, akik Izráel népéhez csapódtak a kivonulás során, de nem azért, mert szerették Istent, hanem azért, mert gyűlölték a fáraót.
A gyülevész népség nem volt elkötelezett sem Jahve, sem az ő népe iránt, ők csak Egyiptomból akartak kiszabadulni. Mivel csak ez motiválta őket, a tábor szélén laktak. Isten imádása és dicsőítése volt az utolsó dolog, amire időt szakítottak. Milyen ironikus, hogy épp tőlük indult el a panaszkodás.
Egy vezető életében is innen indulnak a negatív gondolatok, a legkevésbé fontos területről, életünk és szolgálatunk peremét érintő csekélységekből. A vezető szíve épp ott a legsebezhetőbb, a széleken, ahová nem figyel annyira. Az ellenség szeretné meggátolni, hogy gyümölcsöt teremjünk, negatív sémákba csábít, hogy gáncsot vessen lendületünknek.
Vezetőként könnyen belesodródunk ezekbe a sémákba, ha apróságok miatt sopánkodunk. Talán nem is tudjuk, de ha nem szabunk gátat a sopánkodásnak, rajtunk is könnyen kiüthet a vezetői lepra.
A Sátán előszeretettel ejti fogságba a vezetőket saját negatív hozzáállásukkal, amely, ha meggyökerezett bennük, könnyen átrágja magát a bennük élő Királyság területére is.
Néha épp a lelkipásztorok követik el a legsúlyosabb hibát, időnként mi sem sem vagyunk jobbak az Ószövetség gyülevész népségétől. Megszóljuk mások prédikációját és öltönyét, a presbitériumot kritizáljuk… vagy épp a szomszéd kertjét. Az élet jelentéktelen peremterületei úgy sincsenek hatással Isten királyságára, nem kell mindenre annyira odafigyelni. Mégis, Isten magánéletük minden apró dolgáért számon kéri a vezetőket, akik leggyakrabban épp azzal csökkentik hatékonyságukat, hogy szavaikat és energiáikat az élet legkevésbé fontos dolgaira pazarolják.
Mirjám cselekedeteiből kiderül, vezetőként mivel áshatjuk még alá saját szolgálatunkat. Miután a tábor széle elbukott, az Izráel népét meghatározó vezetői kapcsolatok is megkeseredtek. Ez ma is így működik, csak nehezen ismerjük fel. Egyes vezetők Mirjámhoz hasonlóan úgy érzik, szabadon bírálhatják legközelebbi munkatársaik munkáját. A Szent Szellem azonban minket is számon kér, ahogy Mirjámmal is tette, ha azok ellen beszélünk, akiket szeretünk és akikkel együtt vezetünk.
Isten tisztán akarja tartani szívünk peremét, de azt is elvárja, hogy életünkben a legfontosabb kapcsolatok is jól működjenek. Isten azért büntette Mirjámot leprával, mert megengedte magának, hogy családi kapcsolatain belül ennyire negatívvá váljon.
A vezetők valamiért gyakran rálépnek erre az ösvényre. Lényegtelen dolgok miatt nyavalygunk, de aztán ugyanilyen szívesen sopánkodunk a legértékesebbek miatt is.
Van a vezetésnek egy kimondatlan szabálya, amely, úgy tűnik, alátámasztja ezt a sémát. Ha megnézzük a 4Mózes 14-et, azt olvassuk, hirtelen Izráel egész népe panaszkodásban tör ki. Ez a természetes következménye annak, ha életünk peremvidékét és szívét is megrontják a negatív gondolatok és szavak: minden egyéb terület megromlik.
Nagy igazság ez szolgálatunkra nézve: a perem és a szív együtt alkotják az egészet.
Az optimista vezetők egész életükben képesek szolgálni, míg a panaszkodók – bármilyen apróságról legyen is szó –, idővel eltűnnek. Az emberek nem bírják a negatív lelkületet, főleg nem vezetőikben, inkább lelkesítésre éheznek.
A szolgálat olyan, mint a manna: időnként fűszerezetlennek és monotonnak tűnik, ezért milliónyi ponton lankadhat a figyelem. Nagy nyomás nehezedik kapcsolatainkra is, amely vezetőként azokhoz fűz, akikkel vállt vállnak vetve vívjuk a csatákat. Könnyű hanyaggá és nemtörődömmé válni, és azokat támadni, akiket a leginkább szeretünk.
A megbízható vezető mindkét területen tisztán tartja szívét, a központi és a mellékes dolgok terén is. Felismeri, hogy túl nagy a tét: vagy az egész egészséges marad, vagy mindent elborít a nyavalygás, amely a jelentéktelen és fontos dolgok felől is támadja.
Ideje visszavenni a nyavalygásból, mielőtt megárt.
Scott Hagan az Assemblies of God sacramentói (Kalifornia, USA) Real Life Church gyülekezetének vezető pásztora