Sok pásztor olyan gyakran találja magát szembe saját korlátaival, hogy elméjét foglyul ejti a „Nem tudom!” gondolkodásmód. Vajon törvényszerű-e, hogy így legyen a kisebb gyülekezetekben?

Zsákolni akartam. Órákon át néztem gyerekkorom sztárjait, Julius Erving és Kareem Abdul-Jabbar kosárlabdázót, amint folyton azt bizonyították, hogy az ünnepelt sportolóvá váláshoz vezető út a zsákoláson keresztül vezet. Meg voltam róla győződve, hogy a gyűrű feletti játékommal majd bekerülhetek a középiskolai kosárcsapatba.

Egyik óra a másik után röpült el, én meg csak ugráltam. Nem léphettem úgy be egy szobába, hogy felugorva ki ne próbáljam, meg tudom-e érinteni a mennyezetet. Gyakorlatokkal edzettem az ujjaimat, hogy úgy tudjam megfogni a labdát, ahogy a felugrós trükkös pontdobások ezt megkívánták.

Sajnos, az osztályban én voltam a legalacsonyabb… Hiába lógtam órák hosszat egy közeli park hintarúdján apró termetemet megnyújtandó, egyértelmű volt, hogy legalább harminc centiméterrel a 210 centiméteres kitűzött álommagasság alatt maradok. Ha az álmom megvalósulása valóban a zsákoláson múlik, akkor csak rémálmok és csalódás vár rám. Idővel aztán ráeszméltem a valóságra. Be kellett látnom, hogy sem akkor, sem életemben soha azután nem fogok tudni zsákolni.

Pásztori szolgálatom első helyszínén, egy kansasi kisváros 75 csodálatos megváltott lelke között hasonló csalódással küszködtem. Nem a gyülekezeti kosárlabdacsapattal kapcsolatban – elképzelhető, hogy én voltam a gyülekezet legjobb sportolója… Távol álltunk attól, amilyennek látni szerettem volna a gyülekezetet, és a gyülekezeti álmaim legalább olyan távolinak tűntek, mint a három méter magasra szerelt gyűrű.

Ellátogattam konferenciákra, de ott volt Dr. J és Jabbar – azaz a gyülekezetnövekedésben illetékes megfelelőik –, akik magasabbra rakták a mércét, mint amit én elérhettem. Ezek a vezetők messze felettem voltak. Csodáltam, amit véghezvittek, és arról álmodoztam, hogy majd én is ilyen dolgokat valósítok meg, de ismerve a gyülekezetbe járó barátaimat tudtam: az elit vezetők dolgai közül nem sokat fogunk tudni megvalósítani.

A kis gyülekezetet vezető pásztorok közül sokan pontosan tudják, miről beszélek. A nagyszerű könyvek, kulcsra kész programok szinte katalógusszerűen mutatják be az álmok megvalósulásához vezető utat, a konferenciajegyzeteink tele vannak a kérdéseinkre adott válaszokkal. De mélyebbre nézve a reményünk szertefoszlik, amikor rá kell jönnünk, hogy a szerző által egyszerűnek tartott dologra mi nem vagyunk képesek.

Egyszerűen nem tudjuk megtenni. Sok kis gyülekezetben nincsenek meg a személyi, anyagi és szolgálati feltételei annak, hogy a mások világában született sikerrecepteket működésre bírjuk. Nincs megfelelő zenészünk a zenés színdarabhoz, tanárunk az adott tanítványsági mozgalom fenntartásához, emberünk a szolgálati projekthez, pénzünk a megfelelő kivitelezéshez. Azt mondjuk, hogy nem megy, és sokszor igazunk is van.

Hadd áruljam el, hogy végül csak bekerültem a középiskolai kosárcsapatba… Nem ment a gyűrű feletti játék, de apám az udvaron megtanította azt, amire képes voltam. Segítségével elsajátítottam a labdakezelést és a hatékony passzolást. Még egy felugrós dobást is begyakoroltam – olyat, amilyennel a gyenge karom még elbírt. Édesapám segítségével kifejlődtek a készségeim, így már volt helyem a csapatban és a pályán, mégpedig az esetek többségében a győztes oldalon.

Sok pásztor olyan gyakran találja magát szembe saját korlátaival, hogy elméjét foglyul ejti a „Nem tudom!” gondolkodásmód. Vajon törvényszerű-e, hogy így legyen a kisebb gyülekezetekben?

Ha nagyon nagy az a kupac, amelyben a „Nem vagyok rá képes!” dolgok szerepelnek, akkor keress egy másik kupacot… Apámnak az volt az álláspontja, hogy a válaszok mindig abban keresendők, amit meg tudunk tenni. Legtöbbünk számára az erőforrások korlátozottsága abban jelenik meg, hogy a „nem tudomok” száma meghaladja a „tudomok” számát, ezért hatalmas lehetőség rejlik abban, ha erőfeszítéseinket a „tudomokra” összpontosítjuk.

„Now Discover Your Strengths” (Akkor most fedezd fel az erősségeidet) c. könyvében Marcus Buckingham kiemeli, hogy téves az az általános nézet, miszerint a legnagyobb növekedési potenciál életünk leggyengébb területén vár ránk.¹ Érvelése szerint nem valószínű, hogy valaha is sikeresek lehetünk, ha arra összpontosítunk, ami nem megy jól, míg hatalmas lehetőségeket tartogat, amikor erősségeink felé irányítjuk energiánkat.

Gary McIntosh számos segédanyagot írt kisebb gyülekezeteknek, és ő is ezzel párhuzamos gondolatokat oszt meg. A „There’s Hope for Your Church” (Van remény a gyülekezeted számára) c. könyvében McIntosh arra bíztatja a pásztorokat, hogy gyülekezetük fejlődési irányát az oda járók tehetsége alapján jelöljék ki.² Sokakkal egyetértésben az alábbi lépésekben határozza meg, hogy miként fedezhető fel a gyülekezet egészséges működéséhez és növekedéséhez vezető egyedi pályánk.

Mi hozza lázba a vezetőt

A vezető szívében keresendő leginkább, hogy mit is tegyünk. A pásztor is ember, mégpedig olyan, akinek a szíve már akkor tele volt célokkal, mielőtt a jelenlegi posztját elfoglalta volna. Van, akinek a sebzett, megtört emberek meggyógyítása az álma, mert Isten keresése közben valamelyik gyülekezetben vele is pont ez történt. Egy másik pásztor a gyermekek és fiatalok előtt álló hatalmas kihívások miatt fakad könnyre. Csillapíthatatlan vágyat érez a felnövekvő nemzedék életének jobbá tételére. Egy harmadik féltő szeretettel fordul a kiközösítettek felé. Mások abban lelik örömüket leginkább, ha Isten életet átformáló erejét látják megnyilvánulni maguk körül.

A pásztor egy idő után hajlamos csak a feladatokra összpontosítani. A szolgálat mókuskerekének heti ritmusában él, ami oda szokott vezetni, hogy a szolgálat valamelyik aspektusa, például az igehirdetés válik a szenvedélyévé. A valódi szenvedély viszont ennél mélyebb. Előfordul, hogy erre csak akkor talál rá, amikor visszaemlékezik, hogy elhívása idején ki is volt valójában (1 Korinthus 1:26). A szolgálati elhívás elfogadására indító szenvedélyhez visszatérve nem téveszti szem elől, hogy miért szolgál valójában.

A pásztor nem vezetheti a nyájat egyszerre több irányba; ha abba az irányba halad, amerre a szíve viszi, akkor ott felkészült, jó vezető lehet. Ez a szívügy az, ami megkülönbözteti őt más vezetőktől, és megerősíti, hogy Isten egyedi utat szánt az adott csoportnak; ezen az úton haladva a követők nagyszerű hatást gyakorolhatnak a környezetükre.

Mire képes a gyülekezet

A helyes irány meghatározásának második lépésében megvizsgáljuk, miben jó a gyülekezet. Említettem már, hogy egy kisebb gyülekezet nem lehet mindenben jó. A korlátaitól függetlenül viszont minden egyes gyülekezet jó valamiben.

Isten hihetetlen kreativitása nyilvánul meg Krisztus testében. Olyan módon osztja szét ajándékait, hogy valamennyi gyülekezet szolgálata egyedi lehessen. Egyszerűen nem ugyanazokon a területben vagyunk jók. Az egyik gyülekezet erőssége a tanítói szolgálat, ennek bizonysága az erős bibliai oktatás és gyermekmunka. Egy másik gyülekezetben olyan zenészek vannak, akik az istenimádat kifejezését töltik meg élettel és változatossággal. A harmadik gyülekezet szenvedélyesen szeret szolgálni, és kreatív formákat talál a tartalom átadására.

Úgy tűnik, minél régebbi egy gyülekezet, annál több szolgálati területet és programot vállal fel. A gyülekezet erőforrásai különféle tevékenységek között oszlanak meg. Ezek közül több felekezeti elvárások vagy egy másik gyülekezet sikerei mentén születik. Az igazat megvallva, a kisebb gyülekezet sokszor táptalaja a „látásátvitelnek”. Azt nevezzük így, amikor valaki az előző gyülekezetéből magával hozza a látását. Mivel a kisebb gyülekezetben a pásztor általában közvetlenebb, jobban megközelíthető, könnyen megkeresheti bármelyik tag, és rábeszélheti olyan szolgálatra is, amellyel egy másik gyülekezetben találkozott. Ez általában olyan gyülekezetben történhet meg, ahol hiányzik az egyértelmű, letisztult látás, közös irány.

Eredményként olyan programegyveleget kapunk, amelyben a gyülekezet nem tud jól összpontosítani egy-egy fontosabb területre. Még az sem ritka, hogy egy kisebb gyülekezet több szolgálati területen végez aktív tevékenységet, mint a nagyobb gyülekezetek általában.

A gyülekezet lendületbe jön, amikor feltérképezi, megismeri erősségeit, és erőforrásait koncentráltabban kezdi hasznosítani. Tetszik az embereknek, ha olyasmit tehetnek, amiben sikeresek. Ilyenkor mindent beleadva sokkal nagyobb hatást tudnak elérni, mint amikor a gyengeségeik kerülnek előtérbe.

Mire van szüksége a körülöttünk élőknek

Harmadik lépésként azt mérjük fel, mire van szüksége a körülöttünk élőknek. Léteznek általános, mindenhol felmerülő alapszükségletek, de mindenütt vannak természetük vagy kiterjedtségük miatt a településre jellemző, egyedi helyzetek is. Például, egy kisvárosban kiemelkedően magas az alkoholisták vagy a fiatalkorú bűnelkövetők száma. Lehet, hogy arányaiban több a gyermekeit egyedül nevelő anya, vagy a helyi nemzetiségi csoport terjeszkedése új fajta kihívásokat szül. Ha gyülekezetünk egy a települést szorongató helyzetbe lép bele, ott mindig adódnak lehetőségek.

Fantasztikus lendületet adhat közösségünknek, amikor e három tényezőt egyesítjük. A szenvedélyes eltökéltség, a képességek és a szükségek közös halmazában olyan célirányos szolgálat születhet, amely a gyülekezetet az ismeretlen, de megelégítő jövő felé hajtja.

Sajnos sok kis gyülekezet ragaszkodik hozzá, hogy a nagy gyülekezetek sikertörténeteiből merítsen ihletet. Így jön létre az a gyülekezeti tevékenység, amelyből hiányzik az eredeti színvonal és kapcsolati háló. Minél többször próbálkozunk és vallunk kudarcot, annál ellenállóbbá válunk az újabb ötletekkel szemben.

Célozz kifelé

Minden közösségben van olyan tevékenység, amelyet a gyülekezet képes jól végezni vagy jól elsajátítani. Sokszor az a lépés hiányzik, hogy megtaláljuk a módját, ahogyan ezt a képességet a gyülekezeten kívülre irányíthatjuk. Sajnos jellemző, hogy a gyülekezet leghatékonyabb tevékenységeinek fókuszában önmaga áll – külsősök csak abban az esetben élvezhetik ezeknek az ajándékoknak a gyümölcsét, ha részt vesznek az istentiszteleten.

Tételezzük fel például, hogy a gyülekezetünkben van egy kiváló bibliatanító. Vasárnaponként a város legjobb, legbölcsebb tanításait hallhatjuk tőle – már ha elmegyünk, hogy 12–15 fő társaságában meghallgassuk. Tételezzük fel, hogy ugyanez a tanító egy negyedévet arra szán, hogy a gyülekezeti tanítás helyett a közeli közösségi házban a szülői lét bibliai alapelveiről tartson nyilvános előadást hat héten át. A gyülekezet erőssége láthatóvá válik a településen, és esetleg még a tanító életére is maradandó hatással lehet a dolog.

Ugyanígy közelíthetünk a gyerekmisszióhoz is, ha ez a gyülekezetünk erőssége. A kisebb településeken az iskolák tanítási időn kívül általában örömmel fogadnak magas színvonalon bemutatott gyerekműsorokat. Ha már eleve jól megy vasárnap, miért ne próbálhatnánk meg hétfőn is?

Emlékszem, mennyi mindent próbált tenni első gyülekezetünk a gyermekmunka terén. Nagyon jól ment minden, de csak néhány család mintegy húsz gyermeke tudott az egészről. Csak akkor vált növekedésünk katalizátorává ez a tevékenység, amikor megtaláltuk a módját, hogy kifelé irányítsuk.

Más gyülekezetek a zene terén kiemelkedőek. Lehet, hogy nem rendelkeznek olyan erőforrásokkal és modern műszaki felszereltséggel, mint egy nagy gyülekezet, de a város lakóinak bejön egy-egy parkbeli koncert vagy színháztermi musical az éves városi rendezvényen. Sok gyülekezet egy-egy nemzeti ünnepen megtartott nyilvános koncerttel hatékonyabban tud kapcsolatot teremteni az emberekkel, mint a hagyományos karácsonyi énekekkel az imaházban.

Sok rejtett tartaléka van gyülekezeteinknek, amelyet kifelé irányítva a település javát szolgálhatjuk. Egy éve egy kis gyülekezet vezetősége azt mondta nekem, hogy az ő erősségük a temetések… Első hallásra felettébb furcsa volt ez az állítás, de miután együtt körbejártuk a helyzetet, be kellett látnom, hogy a pásztor szerető odafigyelése, bátorító üzenetei és az asszonyok csodás ételkölteményei együtt nagyon jó hatást érnek el városuk gyászolóinak körében. Most már a temetkezési vállalat is tudja, kit kell értesíteni, amikor olyan család fordul hozzájuk, akik mögött nincs gyülekezeti háttér. Micsoda fantasztikus stratégia ez a település elérésére!

Természetesen nagyon sokféle módon szolgálhatja a helyi gyülekezet a körülötte élőket. Az élelmiszer- és ruhaosztás és a gyermeküket egyedül nevelő szülők támogatása mellett még hosszú lenne a sor, ha valamennyit fel akarnánk sorolni. A kisebb gyülekezetek esetében tanácsos ezek közül egyet vagy kettőt kiválasztani – olyan szolgálatokat, amelyeket folyamatosan jól tud végezni a közösség. Jó, ha a kiválasztott területeket utána mindig fejlesztjük. A hatékonyság fejlesztésének útja valójában az erősségek maximális kiaknázásának az útja.

Előfordulhat, hogy a gyülekezet számára kihívást jelent ezeknek az erősségeknek a feltárása. Sok gyülekezet már elöregedőben van; a régebben rendelkezésre álló szolgálati potenciál már a múlté. Ilyen esetben hatékony alternatíva lehet, ha megtanuljuk szeretni – sőt, jól szeretni – az embereket. A jó kapcsolatokra mindig van igény, így az embereket szeretni tudó gyülekezetnek mindig van létjogosultsága.

Persze, nincs olyan gyülekezet, amely egyéb képességeire hivatkozva felmenthetné magát a szeretetparancs alól (János 13:35; 1 Korinthus 13:1). Soha nem lesz egészséges az a közösség, amelyből hiányzik a szeretet, ezért a szeretetmegnyilvánulásoknak gyülekezeti fontossági sorrendünk élvonalában a helye.

Gyógyír a frusztrációra

A kis gyülekezet vezetője számára felszabadító Buckingham érvelése, miszerint akkor leszünk hatékonyak, ha az erősségeinket gyakoroljuk. Ha vezetőként folyton a nálunk több erőforrással rendelkező gyülekezetek tevékenységeivel próbálunk versenyezni, akkor lelkünkben mindig kisebbrendűnek fogjuk érezni magunkat. „A zenénk soha nem lesz olyan, mint az övéké…” „A mi ifjúsági programunkban ezt nem tudjuk megtenni…” Az efféle gondolatok leértékelik a zenészeinket és az ifjúsági munkánkat. Ez pedig sok fájdalmas pillanatot szülhet.

Ha minden hívő keresztyén egyedi ajándékaival és képességeivel erősítheti a gyülekezetet (Róma 12:6), akkor ebből az következik, hogy Isten valamennyi gyülekezetet egyedinek, különlegesnek szánt. Úgy gondoskodhatunk a gyülekezetünkre szabott, fenntartható, egészséges növekedésről, ha felfedezzük és addig fejlesztjük képességeinket, míg erősségünkké nem válnak.

A pásztor felelőssége, hogy felkészítse az embereket az Istentől kapott szolgálat elvégzésére (Efézus 4:13), ezért egyik legfontosabb feladata az, hogy segítsen nekik feltárni és továbbfejleszteni ajándékaikat.

Összegzés

Ha nem tanította volna meg nekem apám, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam a labdakezelésben és a kosárra dobásban, akkor a szekrényemben porosodó középiskolai egyendzsekimre hímzett betűk helyett ma csak a sóvárgás és a „mi lenne ha” gondolatok maradtak volna fenn. Soha nem veszélyeztettem Dr. J helyét a halhatatlanok csarnokában, de harminc év elteltével ma is hetente többször kosarazok. Az emlékeimet csalódások hada árnyékolná be, és nem lennék elég bátor, hogy azokat az erősségeimet fejlesszem, amelyekre saját jövőmet építhetem.

Ne lógjunk hát a hintarúdon! Ne mások álmait kergessük! Adjunk bele mindent abba, akik valójában vagyunk, hadd lássuk, mire hívta el Isten a gyülekezetünket!

Jegyzetek

1. Marcus Buckingham és Donald O. Clifton: Now Discover Your Strengths (New York: The Free Press, 2001), 7. o.
2. Gary L. McIntosh: There’s Hope for Your Church: First Steps to Restoring Health and Growth (Grand Rapids: Baker Books, 2012), 75. o.